A Jim szerint a világ egy amerikai szituációs komédia, főszereplői Jim Belushi, Larry Joe Campbell, Kimberly Williams-Paisley és Courtney Thorne-Smith.
A sorozat egy kertvárosi család mindennapjait mutatja be. Eredetileg 2001 és 2009 között sugározták az amerikai ABC csatornán, Magyarországon a Comedy Central csatorna adja jelenleg is, igaz korábban Papás-Mamás néven az RTL Klubon is futott.
Jim egy vicces, szerethető kertvárosi családapa. Rajongója a blues zenének, a Chicago Bears, Cubs, Bulls, és Blackhawks sportcsapatoknak. Feleségével, Cheryllel 5 gyermekük van: Ruby (Taylor Atelian), Gracie (Billi Bruno), Kyle (Conner Rayburn), és később Jonathan és Gordon. A sorozat alatt egyszer sem említették a család vezetéknevét.
Jim gyakran találja magát zavaros helyzetekben, mert lustasága miatt hajlik rá, hogy alternatív megoldásokat keressen, hogy a dolgokat kevesebb erőfeszítéssel elvégezhesse. Míg Cheryl öccse, Andy talán Jim legjobb barátja, testvére, Dana gyakran összefog Cheryllel Jim ellen.
A szerethető sorozat alkotói Tracy Newman és Jonathan Stark, akik az Ellenen és A daduson is együtt dolgoztak.
A Felhőtlen Philadelphia egy kocsmában játszódik, hol négy jó barát tengeti mindennapjait, ám kibírhatatlan természetük miatt csupán a legelvetemültebb vendégek próbálkoznak bejutni a pubba.
Mac (Rob McElhenney), Charlie Kelly (Charlie Day) és Dennis (Glenn Howerton) a kocsma tulajdonosai és évek óta nagyon jó barátok. A negyedik főhős a Paddy’s pultosa, Dennis testvére, Sweet Dee (Kaitlin Olson). Mind a négyen azon dolgoznak, hogy az ír kocsma jól működjön, bár ebben némileg hátráltatja őket, hogy egoisták, rasszisták és gyerekesek.
A Felhőtlen Philadelphia első, pilot adását az alkotók mindössze 200 dollárból, azaz 40 ezer forintból hozták össze egy kézi kamerával, ennek emléke azonban már nagyon messze van. A harmadik évadban már régi ismerősként szerepel Danny DeVito, aki a sorozat rajongójaként harcolta ki magának az állandó karaktert. Rajta kívül megfordulnak még vendégszereplők az ír kocsmában és annak környékén. Az Ítélet családból ismert Judy Greer és a The Cosby Show-s Geoffrey Owens is feltűnik egy-egy epizódban. Hihetetlen, de a sitcom hamarosan a kilencedik évadát tapossa.
Fliegauf Bence filmje az emberi klónozás témáját dolgozza föl.
A morális oldal
A témát tekintve elkerülhetetlen lenne valamiféle állásfoglalás, ami ebből a filmből bizony hiányzik. Mindezt elkerülve egy olyan alkotást kapunk, ami a maga lassú tempójával, gyönyörű, kimerevített tájképeivel és a hallgatást megtörő érzelmekkel dolgozik. A szerelmét fiatalon elvesztő Rebecca (Eva Green) hátborzongató döntésre szánja el magát. A tudomány megfelelő eszközeinek birtokában lévő orvosokhoz fordul abból a célból, hogy kihordja, megszülje, majd fölnevelje a szeretett férfit, Thomast (Matt Smith). A dolog különleges pikantériája éppen az, hogy gyermekkorukban csak pajtások voltak egy ideig, majd 12 hosszú év elteltével találkoznak ismét. A végzetes délutánon azonban Thomas életét veszti, s mindez azelőtt történik, hogy szerelmük beteljesült volna.
A kisfiút odaadó anyaként neveli, gyönyörködik azokban a pillanatokban, amelyeket elszalasztott – lévén nagyjából egyidős volt Thomas-szal. A klónozás témája csak rövid pillanatokra kerül fölszínre: a fiú osztálytársai kiközösítenek egy lányt, aki szintén ilyen eljárással született. Nemsokára azonban valahogy (egy rosszindulatú kórházi dolgozó közbenjárásával) fény derül Rebecca titkára is. Senki nem jön el Thomas születésnapjára, a fiú kettesben marad anyjával. A történet folytatódik, ez a szál kidolgozatlan marad. Kár érte.
Antik tragédia. A tudás, a megismerés, az individuum kérdései
Az Oedipus-történet kikerülhetetlen a filmmel kapcsolatban. Modern földolgozással van dolgunk, a női szemszögből ábrázolva. Míg a fiatal Oedipus távol nőtt föl szüleitől, s az első végzetes tette (apja meggyilkolása) után találkozik először anyjával, úgy Thomasnak, halála után Rebecca – a gyermekkori pajtásnője – ad újból életet. Édesanyjaként ismeri meg a nőt, aki valójában a szerelme volt. (De valóban a szerelme volt? Ugyanarról az emberről beszélünk?) A film szerkezeti tetőpontja (a tragédia) ott üt be, amikor a huszonéves fiú találkozik „első anyjával”. Az idős asszony csak megtörten néz, Rebecca is némaságával tüntet. A jogos számonkérést nem követi magyarázat, csupán néhány régi fénykép, videofelvétel előkeresése az „első” Thomasról. A megrendült fiú nem vakítja meg magát Oedipushoz hasonlóan, de végül ott hagyja az őt megmentő(?) Rebeccát. Nem maradhat a nő mellett, már magáról sem tudja kicsoda.
Vajon a klón miben egyezik meg az eredetivel? Az érzések, a tudás, az érdeklődési kör azonossága mellett néhány olyan emlékkép is előtör Thomasból, aminek elvileg nem lehetne birtokában. Ismerős neki a semmiből előbukkanó „anyja”, s Rebeccához sem anya-fia kapcsolat fűzi, intimitásuk néhol továbbmutat annál. A önfeláldozó szerető tette vajon érdemes volt? Életet adni egy embernek, aki egyszer már meghalt. A fiú is fölteszi a kérdést, hogy ki is ő valójában? Önálló személy, vagy csak egy olyan másolat, akit szülőanyja tudatosan olyanra formált, mint amilyen halott szerelme volt? Létrehozhatunk egy másolatot függetlenül az előzményektől? Rebecca egy új életet akart adni a szeretett férfinak, ami mégis ugyanolyan (ugyanazon a helyen, ugyanolyan ingerekkel) mint az, ahogyan szerelme fölnőtt.
Érdemes kiemelni azt a fricskát, ami az eredeti Thomas életszemléletéből adódik. A fiatal férfi lelkes környezetvédő aktivista, s a végzetes napon is pont egy olyan helyre készül tüntetni, ahol elhunyt háziállatok klónozásával foglalkoznak.
A kétféle női archetípus megélése is zavaros Rebeccánál. Az aphroditéi szerető oldal és a déméteri anya keveredik, mégpedig abból az egyszerű okból, hogy mindkét szerep egyazon férfihoz köti. Az ebből adódó kettészakadás, személyiségtorzulás szinte szükségszerű következmény, a kezdetben jó döntésnek tűnő áldozathozatal összeroppantja az arra önként vállalkozót.
Élet és halál
Érdekes még a filmben az élet és halál különböző aspektusainak megjelenítése. Az élő meghal, a halottból élő lesz klónozás során, s ez esetben a halál az első történés az életben. A két végpont megfordítása és tükröztetése kiemeltebb szerepet is kaphatott volna. A talált, majd nevelt, végül elpusztult csigát megőrizte (az eredeti) Thomas a vissztérő Rebeccának. A második Thomas viszont „élve” eltemeti azt az elektromos, mozgó-pislogó-beszélő dinoszauruszt, amit az anyja ajándékozott neki. Mennyiben befolyásolja a duplikáció az élettel és halállal összefüggő legfontosabb kérdés, az emlékezés mibenlétét? Mire emlékezünk, ha szeretteink újra életre kelnek? Kiből ki lesz és milyen okból? Vajon el tudjuk választani az egyikkel megélt pillanatokat a másikkal megéltektől? Az újraélés egyféle aktív emlékezéssé válik, vagy inkább állandó jelenétté, jelenné? Képesek leszünk elbúcsúzni, lezárni a véges dolgokat, vagy inkább a végtelenbe és az időtlenbe törünk, mert képtelenné váltunk elfogadni a szükségszerű veszteséget?
Fliegauf Benedeknél fontos szerepet kap a csönd. Ahogy eddigi filmjeiben is megszokhattuk, a hosszú snittek itt is szerves részei az alkotásnak. A rendező így hagy időt a gondolkozásra, a merengésre egy olyan műben, ahol a roppant súlyos témával kapcsolatban kár is lenne fölöslegesen fecsegni.
Andrew Niccol nem szarral gurigázik, ám egy jó ötlet még mindig nem elég egy jó mozihoz.
Justin Timberlake, Amanda Seyfried és Niccol esete az utópiafilmmel
A Gattaca, a Thruman Show vagy éppen a kicsit gyengébb (ám nem alulbecsülendő) Terminál rendezőjeként méltó hírnévre szert tevő Andrew Niccol legújabb filmjét nem bízta a véletlenre. Vett egy (nyilvánvalóan nem reprezentatív, női magazinok készítette kutatások által) szexisnek mondott dalos pacsirtát (Justin Timberlake), egy kissé torz, ám pont ettől bájos testarányú babaarcú modell-lánykát (Amanda Seyfried). (Ez utóbbi húzás a jó öreg Terry Gilliamnek is bejött, igaz ott Lily Cole-ról és egy teljesen más (tudat)állapotú világról volt szó.)
Mindezt megfuttatta egy rendkívüli – ám semmiképp sem elképzelhetetlen – jövőkép-vízióban, miszerint eljön majd az idő, amikor nem lesz idő. Azaz lesz, csak nem mindenkinek.
A Lopott idő (In Time) utópiájában egy sikerült(?) génmódosításnak köszönhetően senki nem öregszik 25 évnél tovább – már ami fizikai mivoltukat illeti. Akkor ugyanis érkezik a döntő lökés és kezdődik a versenyfutással és egyéb ismert klisékkel terhelt visszaszámlálás. Ebben a szép új világban ugyanis az idő válik fizetőeszközzé, a negyed évszázados jubileum után hőseink minden (a néző világában egyenlőre pénzzel történő) „banki” tranzakció során életidejükkel üzletelnek: van aki nyer, van aki veszít – és nem is keveset.
Az alapszituáció tehát elvből jó indítás. Hátborzongató belegondolni abba a (talán nem is annyira elrugaszkodott) ötletbe, hogy mi, tehát a nép, nem tehetünk semmit a hatalom önkénye ellen. Életünk homokórája csordul pillanatról pillanatra, s ahogy Flaubert mondaná „a tegnap elveszett holnapot már nem érjük el soha”. A vezetőség (igen, mind gazdagok, s ezáltal időmilliomosok) szempontjai igen egyszerűek: minél több percet akarnak a markukba, s ennek érdekében elég csak egy kis adóemelés, hogy az egyszerű halandó ellehetetlenedjen, s hulljon ki abból a kiválóan karikírozott, továbbfejlesztett darwinizmusból (ahol ugye az életképesebb egyed győz).
Élj a mának!
Andrew Niccol filmje a horáci gondolatra adott modern replika, még ha kissé transzformálva kerül is elénk az antik bölcsesség. A gettóban tengődő szegények napról napra élnek, egy helyütt el is hangzik (persze ki más, mint) Will szájából, hogy minek neki egy napnál több, annyi is elég. Mármint arra, hogy megszerezze a következő nap óráit.
Egy tökéletesen leszedált, lázadásra időt nem fecsérlő (kivétel persze a film két rebellise által keltett feszültség) tömeggel van itt dolgunk, akiket – ha jól belegondolunk – okosan fegyverzett le a hatalom: mivel senkinek sincs ideje terveket kieszelni, fegyvert vásárolni stb. így a szükségszerű(nek tűnő) fölkelés is elmarad. Vagyis elmaradna, ha Will egy szerencsés véletlen folytán nem jutna hozzá sok-sok évtizedhez, melyből aztán bőven jut ideje arra, hogy új, eddig nem remélt terveket szőjön a zsarnoki hatalom porba taszításáról.
És itt a film első(?) hibája. Az utópiákat azért szeretjük, mert földöntúli beleborzongani abba, hogy milyen jövő várhat ránk a jelen különböző aspektusait figyelembe véve. Legyen az egy elnyomó hatalom (1984), az egyre nagyobb hullámokban lecsapó erőszak (Gépnarancs), a gépiesítés fenyegető következményei (Animátrix, de pl. ide hozható a Terminátor-sorozat is), vagy az alternatív valóságok közti különbségtételre való képtelenség (az összes Philip K. Dick mű és adaptáció) és sorolhatnám. A megmutatás itt a lényeg, a következmények kibontása. Egy ilyen utópia pedig pont azért ijesztő, mert nem lehet belőle menekülni, s emellett egyenes ági „leszármazottja” jelenünknek.
A Lopott idő sejthető cselekménye ellenpontozza az imént kifejtett gondolatot. A részletes ismertetésbe nem mennék bele, egyrészt mert az körülbelül az első öt-tíz perc után kitalálható, másrészt pedig azért, mert minek. Annyit írok csak: Bonnie és Clyde.
Kihagyott magas labdák
Az akció- és romantikus jeleneteken túl lett volna még mit beletenni a filmbe. Mert az alapötlet kiváló, a halál időpontjának pontos ismerete mellett létező jövőbeli társadalom félelme számos olyan kérdést fölvet, melyeket szívesen láttam volna mozgóképen is.
Ott van rögtön az öregedés kérdése. Bizarr, hogy külsőre ugyanannyinak látszom, mint az anyám. Ez rögtön föl kéne hogy vesse az identitás kérdését. A kor, külső és belső jegyeivel egy olyan tényező, ami nagyban formálja a saját magunkról kialakított képet. A Lopott idő világában ez ugye egy részről megszűnik, ám érdekes lehetett a folyamat, ahogyan az olyan ambivalens érzések fölszámolásra kerültek, hogy mi történik akkor, ha egy nálam 50, vagy 100 évvel idősebbhez kezdek el vonzódni?
Ugyanebből a kérdésből adódik az első blikkre láthatatlan, mégis jelenlévő probléma: a fiatalok és az idősek harca. Kinézetre mindenki fess, üde (és kisportolt – hát Istenem!), ám legbelül évtizedek tapasztalata is rejtőzhet. Nem véletlen, hogy sokszor nincs meg az a bizonyos közös nevező. A rendőröknél megfigyelhető – az egyébként a filmben máshol is létező – hierarchia is szorosan kötődik ahhoz, hogy ki „hány évvel múlt el huszonöt”.
Ezentúl előbukkannak a semmiből azok az időmilliomosok (ld. rögtön a Willt megajándékozó jótétlélek), akiknek már elegük van a végtelenből, s bizony csak addig élnek boldogan, amíg tudják, hogy meghalnak. (Nem hiába nem nekünk lett kitalálva a halhatatlanság!)
A pénz=élet rendszere is igényelt volna még egy kis csiszolást: nem egészen kidolgozott a logika: hová fut be a sok idő, mi az, amivel időt nyerünk, továbbá miért is jó nekünk ez a hipermodern születésszabályozás (avagy halálszabályozás)?
Külön figyelemreméltó volt – a logikai bukfencek ellenére – a film képvilága a színek szintjén. Itt rögtön meg is jegyezném, hogy a kék különböző árnyalatainak túlsúlyához egyéb jelentés is társulhatott volna. Például olyan formában, hogy a vagyoni helyzet alapján (szó szerint) egymástól izolált „kasztokhoz” más-más színek kapcsolódtak volna. Adott ugye a kék, de jöhet ehhez piros, zöld stb. Bár valószínű, hogy a roppant akciójelenetekre való ötleteléskor elhasznált idő hiányt teremtett a kreativitás mezején.
„Nesze hülye paraszt”
Ahogy Will Salas kitör megbonthatatlannak tűnő láncaiból, magával rántva az éteri hercegnőt, Sylvia Weisst, az utópia világa összeomlik, s egy új épül helyette: az akciófilmé. Az első lövések eldördülése (Bonnie magabiztos és rémesen profi) után pedig már végleg oda a káprázat: ez bizony egy újabb let’s get together-mozi megfejelve egy kis mentsük meg a világot-érzéssel.
A helyzet bemutatása, a (hiányosan) fölvetett kérdések mélyebb boncolgatása talán egy filozofikusabb alkotást tett volna a nézők elé. De a végső kérdés minden esetben az, hogy a készítő hogyan viszonyult jövőbeli befogadóihoz és azok értelmi képességeihez. Hogy Niccol ezt most mennyire megfelelően tette, azt mindenki döntse el maga.
A South Park éppen annyira nyakatekert és szürreális, amennyire egy kilencéves iskolás gondolatvilága. A coloradói Sziklás hegységben, a flúgos South Parkban élnek az első látásra ártatlan lurkók: Kyle, Kenny, Stan és Cartman. Ám az ártatlan külső igazán durva titkokat rejt. Az ellentmondásos sorozat viták tucatjait indította el, mivel alkotói nem tisztelnek az ég világon semmit.
A sorozatot két rövidfilm előzte meg, 1992-ben és 1995-ben.
Minden idők talán legmegosztóbb és legszabadszájúbb sorozatát 1997-ben mutatták be, elsőként a Comedy Central humorcsatornán.
Alkotói Trey Parker és Matt Stone, akiket azóta a műsorért kétszer is Emmy díjjal jutalmaztak. A sorozat négy alsó tagozatos fiú, és családjaik, valamint South Park város egyéb lakóinak szürreális kalandjait mutatja be. A műsor sikerének titka, hogy egészen hihetetlen humorral és stílusban figurázza ki a napi eseményeket, politikusokat, a popkultúrát és a sztárokat. Rendkívül szatírikusan reagál az aktuális eseményekre, gúnyolódik mindenen és mindenkin, folyamatosan tabukat dönget. A sorozat jelenleg a 16. évadnál tart, és az alkotók még további gárom évad elkészítésére szerződtek, így bizonyára hosszasan folytatódnak még Stan, Kyle, Cartman, Butters és Kenny kalandjai. A sorozat alapján 1999-ben mozifilm készült South Park - Nagyobb, hosszabb és vágatlan címmel.
Parker és Stone a kezdetek óta is maga végzi a forgatókönyvírás, a rendezés és a szinkronizálás feladatának nagy részét, az alkotókat 2016-ig évi 14 új epizód elkészítésére köti szerződés. A sorozat alkotógárdája számítógépes programok felhasználásával készíti az animációkat, de megőrizték az eredeti rajzfilm leegyszerűsített, papírból kivágott figurákra emlékeztető megjelenését.
Az eredeti sorozat érdekessége, hogy szinte az összes férfi szereplő hangját Trey Parker és Matt Stone adja.
A női szereplők hangját April Steward és Mona Marshall (korábban Mary Kay Bergman és Eliza Schneider) kölcsönzi. Mary Kay Bergman 1999. november 11-én öngyilkos lett. Séf bácsi eredeti hangját Isaac Hayes amerikai énekes és zenész adta egészen 2006-ig, amikor egy, a szcientológiával kapcsolatos nézeteltérés miatt otthagyta a műsort. Hayes 2008-ban elhunyt.
Az angol nyelvű sorozatban gyakori, hogy egy-egy vendégszereplő hangját valamely híresség kölcsönzi.
A Hallo, hallo egy hamisíthatatlan angol szituációs komédia, mely tíz éven keresztül futott a BBC1 műsorán. A sorozat a második világháború idején zajlik egy kis francia faluban, Nouvionban, ahol René Artois egy kávézót üzemeltet.
Az egész cselekmény René Artois vendéglős történetével van kapcsolatban. A németek elfoglalták a városkát és értékes régiségeket loptak el, egy kakukkos-órát és egy Van Clomp festményt, a Bukott Madonna nagy didikkel című képet. A városparancsnok, Von Strohm ezredes úgy határoz, hogy ezeket megtartja magának a háború utánra, ezért megkéri Renét, hogy a festményt rejtse el a vendéglőben. Hitler is magának akarja a képet, ezért elküldi a Gestapo egyik tisztjét, Herr Otto Flick-et, hogy szerezze azt meg, és szállíttassa Berlinbe. Flick persze a képet, melyet többszörösen lemásoltak, majd elrejtették őket szalámirudakban, szintúgy magának szeretné megszerezni. A sorozat egyik vonulata a képek rejtegetése.
A másik fontos mozzanat az angol pilóták rejtegetése és az állandó tervezgetés, hogyan juttassák el őket Angliába. Renét a francia ellenállás arra kényszeríti, hogy a vendéglőjében bújtassa el őket. René anyósának szobájában egy rádiót is felállítanak, hogy Angliával kapcsolatot tartsanak fenn (René fedőneve az Éjféli bagoly, Michelle-é pedig a Kék kebel).
Emellett René kapcsolatot tart fenn két pincérnőjével, Yvette-tel és Mariával. Maria azonban a sorozat 3. évadjában a pilóták megszöktetésére szervezett akció során egy hadifogoly-táborban marad, ahonnan Svájcba küldik. Helyette új pincérnőt vesznek fel. Ő Mimi, az ellenállás tagja, aki gyűlöli a németeket. Renére vetik ki hálójukat a csupa nőből álló kommunista ellenállás vezetői is, és egyszer Michelle, a francia ellenállás vezetője is.
Gruber hadnagy, aki a sorozat nagyobbik részében homoszexuálisnak tűnik, szintúgy heves érzelmekkel viseltetik René iránt. Renét a sorozat elején lelövik, pontosabban megjátsszák a kivégzését, ettől kezdve René a saját ikertestvérét, Renét alakítja, aki, hogy ne veszítse el a vendéglőjét, idővel újra el akarja venni feleségét, akinek René halála után Monsieur Alfonse, a temetkezési vállalkozó is udvarol.
Céline Sciamma új filmje a - fajsúlyos témaválasztásból adódó - megalkothatóság és a tabudöntögetés határain táncol, ám nem veti el az egyensúlyt, mindkét akadályon gond nélkül fölülkerekedik.
Jópárszor elmentem a filmplakát előtt, s még ekkor is szükségem volt egy külső tényezőre (egy ismeretlen ajánlására és indokaira) ahhoz, hogy megtekintsem a filmet. A kinagyított lépen egy szöszke, rövidre nyírt hajú gyerek mered rezignáltan fotósára, a háttérből kivilágló kék tapéta pasztellszínei összhangban vannak a srác szemszínével. Van valami megmagyarázhatatlan feszültség ebben a felvételben. A gyermeki szempár kérdést szegez a nézőhöz: Te vajon mit tennél a helyemben?
Már a cím is körvonalazza a kezdetben érzett feszültség eredőjét. A tomboy olyan lány, aki külső (és belső) jellemzőit tekintve inkább a fiúkhoz sorolandó, s viselkedéséből adódóan az említett nem az, akivel szívesebben barátkozik. Botorság lenne kijelenteni, hogy minden tomboyból transszexuális felnőtt lesz, ám a gyerekkori identitásválasztás sok mindent előrevetíthet a jövővel (s a jövőbeli neurózisokkal) kapcsolatban.
Laure tehát nem fiú, hanem lány. Megjelenését tekintve viszont az előbbi attribútumait birtokolja. Rövid haj, nadrág, fiús trikó. Az identitás konstruálása megy végbe a kiskamasz testében és lelkében, szemünk előtt építi föl magát, az önazonosság kellékeit – a valódi eszközök hiányában – kívülről hozza. Tükörben nézi testét, s a fürdőszobai lámpa által megvilágított, focimeccseken edzett izmok mást mutatnak egy kívülállónak, s mást Laure-nak. A pubertáskori változás még nem érintette a testet, de tudjuk: nemsoká ez is bekövetkezik. Addig azonban Laure nyugodt, hiszen – egy kis hiánytól eltekintve – olyan testben élhet, amilyenben ő akar. Karjait a fiúkhoz méri, póló nélkül megy játszani, gyakorolja a köpést, sőt, egy közös fürdőzés alkalmával még péniszt is formáz magának a fürdőbugyi alá – gyurmából.
A film erőssége a fenti önalkotás természetességének bemutatása. Nincs fölösleges lelki viadal, nincs belső tépelődés, de még a hit elvesztésének szele sem érinti meg az új barátainak Michael-ként bemutatkozó Laure-t.
Az élet egyszerűsége a filmben szereplő gyerekek mindennapjaival kerül megjelenítésre, általuk egy olyan atmoszféra teremtődik, amit a kinti törvények (a felnőttek világa) nem befolyásolnak.
Kulcsos gyerekként reggel el, este haza – így telik a nyár az önmagát kiteljesítő Laure számára. Érdekes kontrasztot hoz a film gondolati és képi világába a „szupernőies” kishúg (óriási szempillák, göndör, hosszú haj, rózsaszín ruhák stb.) szerepeltetése, aki – testvéri szeretetével – támogatja Laure-t döntésében, s ezzel együtt, lényével meg is erősíti nővérét abban, hogy tisztába kerüljön identitásának milyenségével. (A kis Jeanne nőiessége már egész fiatalon előbukkan, s ezzel kerül ellentétbe az alkotás egészében Laure – kívül-belül).
A megkapó vágóképek, a közeli erdő mint helyszín szépsége a gyermeki világ egyszerűségét, természetes, manírmentes világát vázolja föl előttünk, szemben a felnőttek mindent túlbeszélő, ajtók mögé zárt életével.
A titok pedig nem marad titok: sejthető már a film elejétől, hogy a színjátékra (?) fény derül. A következmény kevésbé súlyos nekünk, nézőknek, annál aggasztóbb Laure számára a lelepleződés, elveszni látszik ezzel egy olyan kép, amit őszintén, a külvilágtól függetlenül, mondhatni természetesen alakított ki.
Szemlesütés és elzártság a büntetés, a kislány problémájával egyedül marad, ami kiválóan kerül ábrázolásra a zárósorokban. Érdekes ellentét felnőtt és gyerek között, hogy amíg az előbbi azt hiszi, szavakkal mindent képes megoldani, addig utóbbi – kiskorúsága okán – ebből a térből (mondhatni ebből a kontextusból) kirekesztve, felesleges, jelentést vesztett frázisok nélkül tud olyan lenni, amire valójában mi is törekednénk.
A Tomboy egy filmre vitt keserédes mese az önazonosságról, s a külvilágról, ami nem elzárkózik, hanem tulajdonképpen elzárja a nem odavalónak bélyegzett egyént.
Az Office (magyarul: ’iroda’, eredetileg The Office) az NBC amerikai csatorna ál-dokumentumsorozata (mockumentary), szituációs komédia a brit BBC A hivatal című sorozata alapján. Alkotói Ricky Gervais és Stephen Merchant, az amerikai változatot Greg Daniels adaptálta. A sorozat licencét 2004-ben vásárolta meg az amerikai NBC.
A BAFTA- és Golden Globe- nyertes, illetve Emmy- díjra jelölt angol televíziós komédia először 2001-ben került képernyőre, az amerikai változat pedig 2005-ben.
Az amerikai Office egy óriás papírvállalati cég, a Dunder Mifflin Scranton városi kirendeltségén játszódik a történet, ahol bepillantást nyerhetünk az irodai dolgozók szürke mindennapjaiba. Kiderül azonban, hogy ezek a mindennapok nem is annyira szürkék, sőt mi több, az unaloműzés céljából a kollégák állandó megviccelése elég jó móka. A főnök, Michael Scott, aki elég lazán kezeli a beosztottait, próbál jó viszonyt kialakítani velük, ám ez legtöbbször nem sül el valami jól, inkább kínos helyzetekbe hozza magát. Bepillantást nyerhetünk továbbá az emberek magánéletébe is a munka mellett, ami még több izgalmat és komédiát rejteget.
A sorozat sikerét mutatja, hogy Új- Zélandtól Hongkongig, Ausztráliától Amerikáig, a világ számos országában képernyőre került.
A főbb szerepekben Steve Carrel (ő kiszállt a hetedik évad után), Rainn Wilson, John Krasinski, Jenna Fisher, B.J. Novak, Leslie David Baker, Brian Baumgartner, Ed Helms, Oscar Nunez és Angela Kinsey tűnik fel.
Az Igen, drágám amerikai vígjátéksorozat, az az 1976-os Yus, My Dear című angol sorozat újraforgatása.
A hat évadot (CBS 2000-2006) megélt amerikai sitcomban a Warner család életét követhetjük nyomon. Greg Warner egy ambíciózus filmproducer, aki nem igazán tűri a lezserséget. Felesége, Kim háztartásbeli, aki következetesen neveli fiát, Samet és irányítja férjét. A család eddig egész normálisnak tűnik, ám a helyzetet bonyolítja, hogy Kim nővére, Christine egész pereputtyával, tehát férjével, Jimmy-vel és két fiukkal, Dominic-kel és Logannel Gregék vendégházába költözik. Az együttélés még is lenne problémás, ha Greg nem húzná fel időről-időre magát a Hudges család meglehetősen gondtalan életszemléletén. És bár a két család között szoros a kapcsolat, ez még nem akadályozza meg őket abban, hogy válogatott gonoszságokat eszeljenek ki egymás ellen.
Az alkotók: Greg Garcia, Alan Kirschenbaum
Főszereplők: Anthony Clark, Jean Louisa Kelly, Mike O'Malley, Liza Snyder
Az amerikai animációs sorozat egy alternatív amerikai világba kalauzolja a nézőt, melyben szörnyek és egyéb furcsa lények élnek együtt az emberekkel.
A főszereplő, Mark Lilly egy szociális munkás, aki New Yorkban próbál segíteni beilleszkedni az idegeneknek, ám első kézből kell megtapasztalnia a velük való együttélés nehézségeit, amikor kiderül, hogy szobatársa egy emberevő zombi. A sorozat humoros formában próbálja bemutatni, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük az életben mindazoknak, akik eltérnek a többségi társadalom normáitól.
Comedy Central