Céline Sciamma új filmje a - fajsúlyos témaválasztásból adódó - megalkothatóság és a tabudöntögetés határain táncol, ám nem veti el az egyensúlyt, mindkét akadályon gond nélkül fölülkerekedik.

Jópárszor elmentem a filmplakát előtt, s még ekkor is szükségem volt egy külső tényezőre (egy ismeretlen ajánlására és indokaira) ahhoz, hogy megtekintsem a filmet. A kinagyított lépen egy szöszke, rövidre nyírt hajú gyerek mered rezignáltan fotósára, a háttérből kivilágló kék tapéta pasztellszínei összhangban vannak a srác szemszínével. Van valami megmagyarázhatatlan feszültség ebben a felvételben. A gyermeki szempár kérdést szegez a nézőhöz: Te vajon mit tennél a helyemben?

Már a cím is körvonalazza a kezdetben érzett feszültség eredőjét. A tomboy olyan lány, aki külső (és belső) jellemzőit tekintve inkább a fiúkhoz sorolandó, s viselkedéséből adódóan az említett nem az, akivel szívesebben barátkozik. Botorság lenne kijelenteni, hogy minden tomboyból transszexuális felnőtt lesz, ám a gyerekkori identitásválasztás sok mindent előrevetíthet a jövővel (s a jövőbeli neurózisokkal) kapcsolatban.

Laure tehát nem fiú, hanem lány. Megjelenését tekintve viszont az előbbi attribútumait birtokolja. Rövid haj, nadrág, fiús trikó. Az identitás konstruálása megy végbe a kiskamasz testében és lelkében, szemünk előtt építi föl magát, az önazonosság kellékeit – a valódi eszközök hiányában – kívülről hozza. Tükörben nézi testét, s a fürdőszobai lámpa által megvilágított, focimeccseken edzett izmok mást mutatnak egy kívülállónak, s mást Laure-nak. A pubertáskori változás még nem érintette a testet, de tudjuk: nemsoká ez is bekövetkezik. Addig azonban Laure nyugodt, hiszen – egy kis hiánytól eltekintve – olyan testben élhet, amilyenben ő akar. Karjait a fiúkhoz méri, póló nélkül megy játszani, gyakorolja a köpést, sőt, egy közös fürdőzés alkalmával még péniszt is formáz magának a fürdőbugyi alá – gyurmából.

A film erőssége a fenti önalkotás természetességének bemutatása. Nincs fölösleges lelki viadal, nincs belső tépelődés, de még a hit elvesztésének szele sem érinti meg az új barátainak Michael-ként bemutatkozó Laure-t.

Az élet egyszerűsége a filmben szereplő gyerekek mindennapjaival kerül megjelenítésre, általuk egy olyan atmoszféra teremtődik, amit a kinti törvények (a felnőttek világa) nem befolyásolnak.

Kulcsos gyerekként reggel el, este haza – így telik a nyár az önmagát kiteljesítő Laure számára. Érdekes kontrasztot hoz a film gondolati és képi világába a „szupernőies” kishúg (óriási szempillák, göndör, hosszú haj, rózsaszín ruhák stb.) szerepeltetése, aki – testvéri szeretetével – támogatja Laure-t döntésében, s ezzel együtt, lényével meg is erősíti nővérét abban, hogy tisztába kerüljön identitásának milyenségével. (A kis Jeanne nőiessége már egész fiatalon előbukkan, s ezzel kerül ellentétbe az alkotás egészében Laure – kívül-belül).

A megkapó vágóképek, a közeli erdő mint helyszín szépsége a gyermeki világ egyszerűségét, természetes, manírmentes világát vázolja föl előttünk, szemben a felnőttek mindent túlbeszélő, ajtók mögé zárt életével.

A titok pedig nem marad titok: sejthető már a film elejétől, hogy a színjátékra (?) fény derül. A következmény kevésbé súlyos nekünk, nézőknek, annál aggasztóbb Laure számára a lelepleződés, elveszni látszik ezzel egy olyan kép, amit őszintén, a külvilágtól függetlenül, mondhatni természetesen alakított ki.

Szemlesütés és elzártság a büntetés, a kislány problémájával egyedül marad, ami kiválóan kerül ábrázolásra a zárósorokban. Érdekes ellentét felnőtt és gyerek között, hogy amíg az előbbi azt hiszi, szavakkal mindent képes megoldani, addig utóbbi – kiskorúsága okán – ebből a térből (mondhatni ebből a kontextusból) kirekesztve, felesleges, jelentést vesztett frázisok nélkül tud olyan lenni, amire valójában mi is törekednénk.

A Tomboy egy filmre vitt keserédes mese az önazonosságról, s a külvilágról, ami nem elzárkózik, hanem tulajdonképpen elzárja a nem odavalónak bélyegzett egyént.