Fliegauf Bence filmje az emberi klónozás témáját dolgozza föl.

A morális oldal

A témát tekintve elkerülhetetlen lenne valamiféle állásfoglalás, ami ebből a filmből bizony hiányzik. Mindezt elkerülve egy olyan alkotást kapunk, ami a maga lassú tempójával, gyönyörű, kimerevített tájképeivel és a hallgatást megtörő érzelmekkel dolgozik. A szerelmét fiatalon elvesztő Rebecca (Eva Green) hátborzongató döntésre szánja el magát. A tudomány megfelelő eszközeinek birtokában lévő orvosokhoz fordul abból a célból, hogy kihordja, megszülje, majd fölnevelje a szeretett férfit, Thomast (Matt Smith). A dolog különleges pikantériája éppen az, hogy gyermekkorukban csak pajtások voltak egy ideig, majd 12 hosszú év elteltével találkoznak ismét. A végzetes délutánon azonban Thomas életét veszti, s mindez azelőtt történik, hogy szerelmük beteljesült volna.

A kisfiút odaadó anyaként neveli, gyönyörködik azokban a pillanatokban, amelyeket elszalasztott – lévén nagyjából egyidős volt Thomas-szal. A klónozás témája csak rövid pillanatokra kerül fölszínre: a fiú osztálytársai kiközösítenek egy lányt, aki szintén ilyen eljárással született. Nemsokára azonban valahogy (egy rosszindulatú kórházi dolgozó közbenjárásával) fény derül Rebecca titkára is. Senki nem jön el Thomas születésnapjára, a fiú kettesben marad anyjával. A történet folytatódik, ez a szál kidolgozatlan marad. Kár érte.

Antik tragédia. A tudás, a megismerés, az individuum kérdései

Az Oedipus-történet kikerülhetetlen a filmmel kapcsolatban. Modern földolgozással van dolgunk, a női szemszögből ábrázolva. Míg a fiatal Oedipus távol nőtt föl szüleitől, s az első végzetes tette (apja meggyilkolása) után találkozik először anyjával, úgy Thomasnak, halála után Rebecca – a gyermekkori pajtásnője – ad újból életet. Édesanyjaként ismeri meg a nőt, aki valójában a szerelme volt. (De valóban a szerelme volt? Ugyanarról az emberről beszélünk?) A film szerkezeti tetőpontja (a tragédia) ott üt be, amikor a huszonéves fiú találkozik „első anyjával”. Az idős asszony csak megtörten néz, Rebecca is némaságával tüntet. A jogos számonkérést nem követi magyarázat, csupán néhány régi fénykép, videofelvétel előkeresése az „első” Thomasról. A megrendült fiú nem vakítja meg magát Oedipushoz hasonlóan, de végül ott hagyja az őt megmentő(?) Rebeccát. Nem maradhat a nő mellett, már magáról sem tudja kicsoda.

Vajon a klón miben egyezik meg az eredetivel? Az érzések, a tudás, az érdeklődési kör azonossága mellett néhány olyan emlékkép is előtör Thomasból, aminek elvileg nem lehetne birtokában. Ismerős neki a semmiből előbukkanó „anyja”, s Rebeccához sem anya-fia kapcsolat fűzi, intimitásuk néhol továbbmutat annál. A önfeláldozó szerető tette vajon érdemes volt? Életet adni egy embernek, aki egyszer már meghalt. A fiú is fölteszi a kérdést, hogy ki is ő valójában? Önálló személy, vagy csak egy olyan másolat, akit szülőanyja tudatosan olyanra formált, mint amilyen halott szerelme volt? Létrehozhatunk egy másolatot függetlenül az előzményektől? Rebecca egy új életet akart adni a szeretett férfinak, ami mégis ugyanolyan (ugyanazon a helyen, ugyanolyan ingerekkel) mint az, ahogyan szerelme fölnőtt.

Érdemes kiemelni azt a fricskát, ami az eredeti Thomas életszemléletéből adódik. A fiatal férfi lelkes környezetvédő aktivista, s a végzetes napon is pont egy olyan helyre készül tüntetni, ahol elhunyt háziállatok klónozásával foglalkoznak.

A kétféle női archetípus megélése is zavaros Rebeccánál. Az aphroditéi szerető oldal és a déméteri anya keveredik, mégpedig abból az egyszerű okból, hogy mindkét szerep egyazon férfihoz köti. Az ebből adódó kettészakadás, személyiségtorzulás szinte szükségszerű következmény, a kezdetben jó döntésnek tűnő áldozathozatal összeroppantja az arra önként vállalkozót.

Élet és halál

Érdekes még a filmben az élet és halál különböző aspektusainak megjelenítése. Az élő meghal, a halottból élő lesz klónozás során, s ez esetben a halál az első történés az életben. A két végpont megfordítása és tükröztetése kiemeltebb szerepet is kaphatott volna. A talált, majd nevelt, végül elpusztult csigát megőrizte (az eredeti) Thomas a vissztérő Rebeccának. A második Thomas viszont „élve” eltemeti azt az elektromos, mozgó-pislogó-beszélő dinoszauruszt, amit az anyja ajándékozott neki. Mennyiben befolyásolja a duplikáció az élettel és halállal összefüggő legfontosabb kérdés, az emlékezés mibenlétét? Mire emlékezünk, ha szeretteink újra életre kelnek? Kiből ki lesz és milyen okból? Vajon el tudjuk választani az egyikkel megélt pillanatokat a másikkal megéltektől? Az újraélés egyféle aktív emlékezéssé válik, vagy inkább állandó jelenétté, jelenné? Képesek leszünk elbúcsúzni, lezárni a véges dolgokat, vagy inkább a végtelenbe és az időtlenbe törünk, mert képtelenné váltunk elfogadni a szükségszerű veszteséget?

Fliegauf Benedeknél fontos szerepet kap a csönd. Ahogy eddigi filmjeiben is megszokhattuk, a hosszú snittek itt is szerves részei az alkotásnak. A rendező így hagy időt a gondolkozásra, a merengésre egy olyan műben, ahol a roppant súlyos témával kapcsolatban kár is lenne fölöslegesen fecsegni.