Miközben elindult a nagysikerű Rúgjuk szájba Damu Rolandot facebook-mozgalom, a TV2 színészét a pszichiátriáról egyenesen a börtönbe szállították. Bár Damu mindent megtett, hogy a büdös kurva miatt ne kelljen sittre mennie, az eredeti időponthoz képest egy héttel korábban már ma átszállították.
Az orvosszakértői vélemények alapján az illetékes bíróság tegnap arra jutott, hogy Damu Roland nincs rossz egészségi állapotban - írja a Bors.
A színészt másodfokon, jogerősen 4 és fél évre ítélte a bíróság, amiért megerőszakolta és személyi szabadságában korlátozta volt barátnőjét Palácsik Tímeát. A börtönbüntetésen kívül - mely alól legelőször, jó magaviselet esetén három év múlva szabadulhat - a színésznek több mint egymillió forint bűnügyi költséget is ki kell fizetnie.
Damut állítólag a Nagy Ignác utcára bilincsben vitték a rendőrök, "mert önként nem jelentkezett a Rendőrségen", igaz eredetileg csak április 26-án kellett volna megkezdenie a börtönbüntetését.
Hogy milyen a börtönkoszt, nem tudni megkérdezte-e Stohltól, de nem kizárt, hogy ő is besegít majd a konyhán, ha úgy adódik, hiszen ehhez is ért...
Meryl Streep kiválasztása jó húzás volt. Megosztó film egy megosztó nőről.
„A politikában, ha azt akarjuk, hogy valamiről beszéljenek, egy férfit kell megkérni, ha azt szeretnénk, hogy valamit megcsináljanak, akkor egy nőt.” /Margaret Thatcher/
„Watch your thoughts, for they become words. Watch your words, for they become actions. Watch yout actions, for they become habits. Watch your habits, for they become your character. And watch your character, for it becomes your destiny. What we think, we become.”
Az első citátum magától Thatchertől, a második a Thatchert a róla készült (életrajzi?) filmben megformáló Streeptől származik. A két idézet a híres-hírhedt MT lelkéig hatol, a gondolatok tettekké és végzetté alakítása mellett ugyanis egyedüli nőként Nagy-Britannia élén, a feminizmus alvó oroszlánját riasztotta föl tetszhalott álmából.
Anya, ne menj!
Phyllida Lloyd (igen, a Mamma Mia! rendezője) e két vonalon indította a Vasladyt, s ez a kettősség végig meghatározza filmjét. A kezdetben gyenge, majd egyre erősödő nőben ébredő karakter szikrája lángra gyújt mindent maga körül. Vezetőnek lenni akkor (és valljuk be, most is) a férfiak privilégiuma volt, s épp ezért görget leküzdhetetlen(nek tűnő?) akadályt a feladat egy olyan nő elé, aki politikusi ambíciói mellett a családi tűznél is helyt akar állni.
Margaret Thatcher kétfélesége ebben a duplikált szerepben növi ki magát, a bátortalan fiatal lány az eljegyzés pillanatában figyelmezteti jövendőbelijét: ő bizony nem olyan lány. Azaz nem egy magazinból kivágott mintafeleség. Neki ugyanis van valamije, ami a környékbeli lányok közül senkinek: közéleti ambíciója. A fiú persze nem tántorodik: Épp ezért kellesz. És ennyi.
A cseperedő, kocsi után szaladó bánatos ikreket hátrahagyva (anya, ne menj!), pár könnycseppet elmorzsolva talán még maga is elgondolkodik vállalása ésszerűségén, ám amit egyszer elhatározott, az úgy lesz. És úgy lett.
A film műfajáról nehéz beszélni. A dokumentumfilm betétek (pl. a lázadó bányászok) mellett ugyanis nyíltan vállalták az alkotók a történet fikciós mivoltát. A valóságban MT-ről – nyilvános szereplésein kívül – kevés anyag áll a kíváncsiskodó halandó rendelkezésére, így a hozott anyagot (a már említett archívokat) a fantázia működése egészítette ki. A Vaslady így mindenképpen fikciós alkotás, életrajzi dokufikció, ha úgy tetszik.
Streep kiválóan alakít – nem a szerepet írták rá, hanem egyszerűen ő teremtődött minden általa eljátszott szerepre -, az átlényegülés olyannyira zavarbaejtő, hogy a régi Thatcher-képeket és hangfölvételeket is fölülírhatja a visszatekintő elmékben. Külön kiemelendő a szerep kedvéért elsajátított Thatcher-hanghordozás, ami pont annyira találó, amennyire idegesítő, összességében viszont példás munka.
Itt az „eredeti”:
Itt pedig a Streep-féle:
A maszkmestert külön dicséret illeti, nameg a píárosokat, hogy nem szivárogtak ki fényképek az öregre maszkírozott Streepről. Így ugyanis még jobban arcul csap a képiség.
Élj úgy, hogyha lepereg előtted életed filmje, ne pereljen be Tarr Béla plágiumért!
A film kettősségét a politikai szárnyalás és mélyrepülés mellett a régre való visszatekintés adja. Az emlékezés nehézségei olyan filmes eszközökkel kerülnek bemutatásra, mint a tükörbe néző öregedő női arc, a fényképek, archív videók stb. előkeresése (itt el is hangzik a figyelmeztetés: visszanézheted, de meg nem változtathatod!) és a múlt bántó, egyszerre közeli és távoli volta.
Ez utóbbi hangsúlyos szerepet kap A Vasladyben, ugyanis az egyre inkább az őrület felé sodródó Thatchert férjével kapcsolatos víziói és hallucinációi „üldözik”. A múlt és az akkori sérelmek elengedésének szimbóluma Margaret és Denis Tatcher kapcsolata, s az abban beállt változás.
A múlt fölülírhatatlanságával állandóan szembesítő Denis egyszerre szerető és róvó szerepe folyamatos önbíráskodásra készteti az egykori Vasladyt, a hallucinációitól gyötrődő figura így válik egyszerre a múlt szorításából kilépni képtelen nővé. Az elengedés folyamatát és fokozatait dolgozza föl A Vaslady, melyben egy fiatalkori vonásait elvesztő öregasszony értékeli régen hozott döntéseit – az elbizonytalanodás legkisebb jele nélkül.
Emlékmozi A Vaslady a politikusi karrierábrázolás mellett, kár azonban, hogy e megosztottság mindkét oldal rovására megy kissé: az elmaszatolt és bevallottan fiktív történetábrázolás nem mutat (nem mutathat) föl egy hiteles, és egyébként feminista élettörténetet; az emlékeinek csapdájába eső idős hölgy megkapó történetéhez pedig jobban passzolt volna egy visszahúzódóbb, érzelmesebb film.
Nincs is rosszabb, mint egy pokoli szomszéd… főleg, ha valóban az alvilágból jött. A Comedy Central legújabb animációs sorozata, a Pokoli Szomszédok egy démoni család hétköznapjait mutatja be, akik a következő kedves céllal jöttek a Földre: megakadályozni, hogy az emberek bezavarhassanak a Pokol nyugodt mederben folyó gonosz mindennapjaiba.
A Pokoli Szomszédok című szatirikus hangvételű amerikai animációs sorozatot 2010 júniusában mutatták be a TBS csatornán. A történet szerint a szellemekből álló Hellman család felköltözik az Alvilágból a texasi Houstonba, hogy megállítsanak egy akciót, amelynek célja, hogy leássanak a Föld magjába. A család szembesül azzal, milyen az emberek között élni, és rájönnek, hogy mi is tudunk olyan gonoszak, lenni, mint a démonok, sőt, a Föld valójában alig különbözik a Pokoltól...
Balthazor Hellman, a család feje, egy kicsit naiv, de nagyon jószívű, túlsúlyos szellem, aki a Pokolból erőszeretettel követte nyomon az emberiséget, méghozzá televízión keresztül, és emiatt korábban komoly konfliktusba került a Sátánnal. Felesége a csinos Tina, akinek két szenvedélye az alkohol és a pletyka, és van két gyermekük is, Josh és Mandy. A család különleges manó kutyája Pazazu úgy viselkedik, mintha rendes, evilági eb volna, van azonban egy különleges képessége: meg tudja állítani az időt! Szenvedélyesen rajong a popkultúráért, kedvence Lady Gaga és a Jonas Brothers. A család talán legfurcsább tagja a tudathasadásos Vlaartark Mimlark nagybácsi, akit különös vonzódás fűz a macskákhoz, mármint gasztronómiai értelemben.
Szó mi szó, bizarr egy család, de – mint kiderül – a szomszédjaik és a körülöttük élő emberek szintén nem normálisak.
Manny, Diego és Sid életük legnagyobb kalandjában vesznek részt, ugyanis egy jéghegyen körbeutazzák az egész kontinenst. A lehetetlen határait feszegető küldetésük során a jóbarátok egzotikus tengeri szörnyekkel és kalózokkal csatáznak, és még egy új világot is felfedeznek, miközben Motkány olyan helyekre jut el, ahova még egyetlen mókus sem előtte...
Ice age 4 - Continental Drift
Rendezte: Steve Martino, Mike Thurmeier
Hangok: Denis Leary, Ray Romano, Queen Latifah, Jeremy Renner, Jennifer Lopez, Sean William Scott, Aziz Ansari, John Lehuizamo
Cristi Puiu legújabb filmje az Aurora (Virradat), mely alkotás egyébként része a Hat történet Bukarest külvárosaiból elnevezésű vállalkozásnak. A projekt első darabja a nagyobb visszhangnak örvendő Lazarescu úr halála, a második pedig jelen filmünk, az Aurora, amit február 23-ától láthatunk a magyar mozikban.
Egy szótlan férfi bóklászik a külváros ködös utcáin. Ezt-azt megvesz, amazt elpakolja, néha fenyegetően agresszív, máskor érthetetlenül gyerekes. Egy gyilkos elme története, Cristi Puiu szemüvegén keresztül.
A magányos mizantróp melankóliája
A mindig sötétlő félhomály teremtette atmoszféra átmeneti állapotra utal, amikor döntésképtelenségünk feszítő terhe egyre elviselhetetlenebbé válik. Főszereplőnket, Viorelt maga a rendező játssza, a pufidzsekis, távolba révedő szempár gazdájává való átlényegülés eszköz lehet az alkotás közvetítette üzenet megerősítésére. Ugyanakkor Puiu gesztusa, melyben színésszé teszi önmagát, egyszerre függetleníti is a szereptől: a külvárosi történetek ezen etapja ugyanis inkább a külvilágra tolja terhét, a Viorelt körülvevő rokonok-munkatársak-szeretők-idegenek alkotta massza ugyanis egyszerre dühíti és taszítja a negyvenes férfit, s minden bizonnyal e bukaresti jelenben való létezés az, ami megváltoztatja addigi életét, s végső döntésre kényszeríti.
A történet akár izgalmas is lehetne. Érdekes lélektanilag vizsgálni a gyilkolást és az erőszakot, óvatosan fókuszálva az események előzményére (társadalom, közöny), vagy rövid- és hosszútávú következményeire (mit érez az elkövető ölés alatt és után, hogy dolgozza föl tettét stb.). Cristi Puiu azonban ezúttal elveti a sulykot, véresszájú művészkedés az, amit csinál. Figurája Viorel, ugyan csak látszólag céltalan, ám a film utolsó jelenetében adott különös magyarázat bizony nem elég arra, hogy az egész Aurorát megmentse.
Viorelnek érdekes (ám valljuk be, nem logikátlan) elképzelései vannak egy kapcsolat működéséről és lezárásáról. A kezdősnittben meztelen szeretője oson a fürdőszobába, majd öltözés után, szendvicskészítés közben (beteszek neked egy almát is) fejti ki a Piroska és a farkas egyik interpretációját hősünknek. A férfi szótlanul figyel, az unalom fricskájával pengevékony ajkain úgy most (tehát a nővel, akit szeret), mint a filmben végig. Mintha mindenkit utálna. Legyen az volt felesége, anyósa, apósa, saját lánya vagy barátnője.
Az utálat azonban furcsa unalomba fordul az újhullámos román filmben, a realista alkotás eszköztára kimerül a hideg-rideg szürkeség színrevitelében. Az Aurora olyan típusú film, ami arra vállalkozik, hogy bemutassa, mi az, ami van. Nem mi lehetne, vagy mi lesz, hanem pontos helyzetképet próbál festeni a maga ólomlassúságú pillanatainak totáljával, hogy a már-már “tarrbélai” szédületet érző néző gyomra egyszerre forogjon, s emellett azt is érezze, ugyanígy látná a világot, ha fölállna a székből és kisétálna a moziból (a film külvárosa, akárcsak Kaurismäkinál itt is tovább tágítható közelebbi helyekre, ismerős időkben).
Nehéz darab a majd három órás Aurora, pont emiatt a föladás miatt. Nézhetjük, ahogyan Viorel végigviszi tettét, de ott is hagyhatjuk a filmet, ám ezzel Puiu állítását támasztanánk alá mindennapi cselekedeteink hiábavalóságáról (értsd: minek néztem meg egyáltalán).
Értem én, csak leszarom
A modernkori Bűn és bűnhődés teszetosza főhőse az unalom malterében dagonyázva szöszmötöl, járkál, vezet, pakol, eszik, fegyvert vesz, kipróbálja, fürdik, beázik és öl. A figurával kapcsolatban fölvetett kérdések itt kerülnek fókuszba, ám a válaszadás duplán nehéz. Viorelben ugyanis pont az a borzasztó, hogy tettei ellenére is hétköznapi ember, akivel nagy eséllyel összefutnánk, ha fölszállnánk a 4-es 6-osra a Nyugatinál. Ő ugyanis se nem nyugodt pszichopata, aki arcára fröccsent vérrel nem törődve hallgatja az épp aktuális komolyzenei kedvencét, lágy kézmozdulatokkal kísérve az élményt (Hannibal Lecter), de nem is majrézós agytröszt, aki mindent precízen megtervezve veti be magát az éjszakába, hogy aztán gondosan eltakarítva a nyomokat, a látszat legkisebb jele nélkül élje tovább mindennapi életét (Mr. Brooks).
Viorel egy egyszerű mérnök, aki a mindennapok bosszantó tanulságait csak titokban írja a fejben vezetett listára, hogy aztán jogosnak érezze később más életének kioltását, s csatlakozzon ahhoz a globális közönyhöz, amely olyannyira idegesítette, hogy még gyilkolni is kész volt miatta.
Az Aurora problémája tehát komplex. A bukaresti külváros zsibbasztó érdektelensége, az emberi kapcsolatok elsorvadása (pl. a beázásos jelenet, az iskolai kikérő, vagy a bolti affér nyitás előtt) elég oknak tűnik az igazságosztáshoz. Ám Viorel tetteivel, s végül önmaga rezignált hangnemben történő feladásával ugyanoda jut vissza, ahonnan indult: az unalom, a szürkeség és a leszarás olyan mély gödrébe, melyben nincs megváltás, csak állandó gyötrődés.
A film súlytalansága a hosszúra nyújtott, három órás játékidőben keresendő, illetve azokban a kínos jelenetekben, melyeket láthatóan abból a célból vettek fel, hogy a rendező megmutassa nekünk a hétköznapiság rákfenéjét. Csakhogy nem annyira az emblematikus pillanatokra került így a hangsúly, hanem pusztán Viorel olykor logikátlan, következmény nélküli tetteire (fürdés közben mintha csomót tapintana a heréjében?), melyek roppantul zavaróvá teszik ezeket a végtelen, beszéld nélküli snitteket. Bár akadnak eltalált, és a téma szempontjából tanulságos jelenetek (a történetet lezáró rendőrségi beszélgetés például szép tónust ad a befejezésnek és a film egészének), mégsem elegek ahhoz, hogy ne arra várjunk két és fél órán keresztül, hogy mindegy kit, akár már magát is, csak lője már le azzal a puskával ez a külvárosi román.
Sarah 1970-ben született két zsidó bevándorló, Donald Silverman és Beth Ann Silverman lányaként. A négy testvér közül a legfiatalabb. 12 évesen már a helyi színházban játszott. Manchesterben, majd New Yorkban járt iskolába. A Saturday Night Live 1993–94-es szériájában tűnt fel, de egy év után kirúgták, mert egyik jelenete sem szerepelt a televízióban. Később kirúgását a The Larry Sanders Show-ban parodizálta ki. Ezután számos filmben és sorozatban szerepelt és sok sorozathoz adta hangját vagy karakterét.
A filmiparba is betört, filmográfiája kb. 25 filmet számlál. Karakterével mindenféle helyzetben helyt áll, komoly szerepekben is jól teljesít. Saját műsora a The Sarah Silverman Program 2007 és 2010 között került adásba a Comedy Centrálon és 1,8 millió nézőjével ez eddigi legsikeresebb vállalkozása.
Sarah Silverman, az Amerikában régóta ismert humorista saját műsora, amiben gyakorlatilag önmaga karikatúráját alakítja; egy munkanélküli, iszákos, erkölcsi- és morális tartás nélküli, mihaszna nőt, akit a húga tart el. Nem ismer se Istent, se embert, beszól a feketéknek, a katolikusoknak, a melegeknek, a rendőröknek, és úgy egyáltalán – mindenkinek.
Sarah Silverman olyan, mint bármelyik fiatal lány... csak kicsit szexibb, viccesebb és ismertebb. Saját programjával 2007-ben debütált a Comedy Centralon, de nem ez volt első televíziós szereplése. A Saturday Night Live írójaként kezdte pályafutását és egy-két jelentben szerepet is kapott.
A sorozatfüggők találkozhattak vele a Monk második évadának egy-két epizódjában, ahol vendégszerepelt, de igazán emlékezeteset saját műsorában alakít. A Sarah Silverman programba minden belefér az abszurd dalocskáktól kezdve a vicces jelenetekig. Sarah éli a maga kis életét, közben mindenkit sérteget, nem törődik a világgal. Legtöbb idejét húgával tölti, akit tényleg Sarah húga alakít, Laura. Fontos szerepet kap a rendőr Jay és a lány két meleg szomszédja.
Nem volt gyerekszobám. Ráadásul valaki valamikor elültette elmémben, azt a képzetet, hogy a Woody Allen-filmek nézhetetlenek és gagyik. Sőt, most hogy így belegondolok nem is valaki valamikor, hanem valakik valamikor sulykolták belém a fenti tévedést, s ez épp elég volt ahhoz, hogy mára félve üljek be (ha egyáltalán..) egy-egy Allen-filmre.
Pedig a Match Pointtal nálam bizonyított. Ez is az előzőekből adódó lemaradás eredménye, de a 2005-ös alkotást csak pár hónapja láttam először. A mérnöki pontossággal kidolgozott gyilkosságot és egy hasonlóan leszervezett életet elemző alkotásban néhol maga Dosztojevszkij kacsint ránk, persze itt még csak átvitt értelemben.
Az Éjszaka Párizsban-tól mégis féltem kicsit. Ott vannak az előítéletek, amiket, mint tudjuk nehéz lerombolni és ott van Owen Wilson. Esélyes volt, hogy csak annyira emlékszem majd, hogy Wilsonnak ferde az orra szemből. (Határozott véleményem van arról, hogy az említett színészt csak profilból lenne szabad filmezni, előbb kiemelt hátránya okán.)
Az, hogy mégsem így lett, több dolognak köszönhető.
„Engem lehülyézhetsz, de nem hülyézheted le Hemingwayt!”
A legújabb Allen-film igazi csemege. Mint egy bonbon, amit félve bontasz ki, majd nem bírod megállni, hogy ne vegyél még belőle. Olyan alkotás ez, amit akármikor képes lennék újranézni (s ezt már a Match Point esetében is megállapítottam), s ennek oka nem más, minthogy kilóg a mostanában népszerű „plázafilmek” kínálatából. Itt ugyanis nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem hogy hogyan.
Gil az amerikai forgatókönyvíró Párizsba látogat menyasszonyával, a roppant üresszívű Inezzel és annak szüleivel. Még a kezdőkockák alatt elhangzik egy párbeszéd, ami aztán a film lényegére utal – Gil kedvenc korszakába, a ’20-as évek Párizsába vágyna vissza, mire arája rögtön letorkollja (s még számos alkalommal az alkotás során). Inez folyamatos és szűkös témái a külsőségek felszínes világába próbálják visszarángatni az álmodozó természetű Gilt, aki kacérkodik a gondolattal, hogy forgatókönyvírói karrierjét föladja, s szabadúszó írónak áll. A nő csak múzeumokba hajlandó menni, ráadásul olyan társasággal, akik semmiképp sem mondhatók szimpatikusnak. A két állandó útitárs egy állandóan saját (nem mindig helytálló) tudását fitogtató férfi, s annak lelkes (ám annál műveletlenebb) felesége.
A látszatművészettel és a múzeumi tárgyak elzárt sterilitásával szemben Gil egy éjjel különös fölfedezést tesz. Egy titokzatos autóba száll be, s rövid utazás után 1920-ban találja magát, ahol Ernest Hemingway-jel koccinthat, Scott és Elza Fitzgerald hívja őt mulatni, s készülő regényét maga Gertrude Stein olvassa át, véleményalkotás végett.
Az elveszett nemzedéknek is nevezett művészek az első világháború utáni világban az általános illúzióvesztést és az amerikai álomból való véglegesnek hitt fölébredést élték aktív élményként, ezzel helyeződik szembe Gil szituációja, aki egyrészt az újból illúziókkal telített 21. századból érkezett, másrészt kedvencei, ha úgy tetszik legendái közé keveredve illúzióként, beteljesülő álomként is fölfoghatja a történteket.
Számos jól eltalált szituációt, humorforrást emelt Woody Allen a filmbe, kezdve Piccasso megformálásától Dalíig. Minden modernkori művészt játszó színész alakítása hibátlan, emiatt talán megbocsáthatónak tekinthető a filmbe csempészett szerelmi szál is.
Az időutazás gondolatának kiaknázása szerencsére nem mutatott túl saját magán, a múltba való beleavatkozással a jelen megváltoztatása kevéssé volt hangsúlyos, s ez mindenképp jót tett a filmnek. Így ugyanis inkább érezhettük magunkat egy irodalmi utazáson, a húszas évek, valamint a századforduló (nem lövöm le a poént, tessék megnézni a filmet) világában, s nem kellett számolnunk az egyébként nagyszabású „tudományos tény” mikéntjével. Nem tolódnak el a határok, nem lesz itt sci-fi, nincs Vissza a Jövőbe, de Owen Wilson orra még mindig ferde.
Az Éjszaka Párizsbant mindenkinek ajánlom, aki szeret olvasni, mindenkinek, aki szereti Párizst, egy szóval szinte az összes ismerősömnek. És az ismerőseim ismerőseinek.
A Susogós mackók, Brendon és Sanya a Futrinka utcai lakótelepen élő két medve, akik rendszeresen tűnnek fel a csatornán.
A Susogós Mackók a Comedy Central saját gyártású egypercesei egy kérpegény-ötletből született meg Litkai Gergely tollából. Az alapkoncepció szerint két aranyos szőrmók mackó kapott volna szokatlan személyiséget – ez pedig nemsokára a lakótelepi szubkulturából alakult ki, így lett hát Sanya és Brendon a Futrinka utcai lakótelep két vagánya. A mackók mozgását és hangját a Comedy Centralról már jól ismert Mogács Dániel és Veres András adja.
A The Cleveland Show egy amerikai rajzfilmsorozat, ami az amerikai Virginia államban a kitalált Szarfészek (angolul Stoolbend) városában játszódik. A FOX televíziócsatorna kezdte sugározni 2009. szeptember 27-én. Magyarországon 2010. július 6. óta vetíti a magyar Comedy Central. A The Cleveland Show a korábban a Family Guy-ból megismert Cleveland Brown kiemelésével készített spin-off.
Mindenki kedvenc, csendes apukája, Cleveland Brown hosszú távolléte után végre visszaköltözik szülővárosába 14 éves fiával, Cleveland Juniorral.
Ám a virginiai kisváros nem csupán szép emlékeket rejt a korosodó Brown számára: sok-sok évvel ezelőtt, mikor még a helyi középiskolába járt, fülig szerelmes lett a gyönyörű Donnába, aki azonban nem viszonozta érzelmeit, és egy másik férfihoz ment feleségül. Ám Brown még ekkor sem adta fel: megmondta Donna-nak, hogy örökké szeretni fogja, és ha férje valaha is rosszul bánna vele, hozzá bármikor visszajöhet. Úgy tűnik, most jött el ez a pillanat.
Donna férje ugyanis elhagyta a nőt, aki időközben egy kislányt és egy kisfiút is szült neki. Donna azonban nem feledte Brown ajánlatát, így hát felkereste férfit, hogy adjon neki egy esélyt, amit a férfi örömmel el is fogadott. A háromgyermekes család tehát visszatért szerelmük hajnalának helyszínére, hogy ott éljék korántsem csendes és nyugodt életüket. Juniornak meg kell barátkoznia új testvéreivel: Robertával, a lázadó kamaszlánnyal, és a nőfaló, ötéves Rallo-val. Ezen felül Clevelandéknak még új szomszédaikat is meg kell szokniuk: a csöppet sem finomkodó Lestert, a laza Holtot és a beszélő medve-családot, Timet, és szőrös nejét, Ariannát.
A The Cleveland Show jelenleg a harmadik évadnál tart, hamarosan a negyedik évad kerül a képernyőre, de tulajdonképpen az ötödik évados berendelés is biztos.
A sorozat hangjai Mike Henry, Sanna Lathan, Kevin Michael Richardson, Reagan Gomez Preston és akárcsak a Family Guyban az alkotó Seth Macfarlane.
Meglepetésre az IMDB-n csak 5,5 körüli átlagot tudhat magáénak, közel sem annyira népszerű mint a Family Guy (8,5 rating).
A sorozat egy csapat tinédzser életét mutatja be, akik (az egyébként nem létező) Point Place nevű kisvárosban tengetik a mindennapjaikat. A nyolc évadot (1998-2006) megélt sitcom fókuszpontjában a nyolc érdekes, és különböző személyiséggel felvértezett fiatal áll. A fiatalok szerposztása nem akármilyen, de erről győződjön meg mindenki maga:
Eric Forman (Topher Grace): Eric egy jóravaló, végtelenül kedves, ám elég lúzer fiú. Fizikai adottságai alapján is inkább a matekszakkörön keresnénk őt, mintsem a konditeremben. Örök szerelme, és egyben szomszédja, a pont hozzá passzoló Donna, akivel már hosszú ideje felhőtlen kapcsolatban vannak.Eric jóindulatát mi sem bizonyíthatná jobban, mint hogy a legjobb barátját magához költöztetve szinte testvérévé fogadta. Ez azonban a családban nem kevés konfliktust szül majd.
Jackie Burkhart (Mila Kunis): Jackie az igazi kis bájos bajkeverő. A csapat legfiatalabbjaként egyben a legnagyobb önbizalommal, és még annál is nagyobb önimádattal rendelkezik. Ahogy a történet halad előre, ő is pozitív változásokon megy keresztül, és szépen lassan legjobb barátnők lesznek Donnával, akivel a nemükön kívül nem sok közös vonásuk van. Hobbija a pasik. A sorozat végére szinte az összes fiú szereplőt kipipálja a listáján.
Michael Kelso (Ashton Kutcher): Mentalitásban és hiúságban Jackie fiú megfelelője. Több epizódon keresztül valóban egy párt is alkotnak. Ő az a srác, aki mindent a kinézetével akar megoldani, és ez jórészt sikerül is neki. Legnagyobb álma, hogy rendőr lehessen. Ez sok mindent elárul róla.
Steven Hyde (Danny Masterson): Eric legjobb barátja, és gyakorlatilag fogadott testvére. Egyszerre rebellis, és okos. Szarkasztikus humora ellenére sokszor az ő véleményét kérik ki társai sorsdöntő kérdésekben. Ő is több szezonon keresztül jár Jackie-vel, azonban a végső boldogságot nem mellette találja meg.
Donna Pinciotti (Laura Prepon): Eric szomszédja, és egyben barátnője. Szép is, okos is, és egyben egy megrögzött feminista. Bár Jackie-vel nem indul feszültségmentesen a kapcsolatuk, hamar szoros barátság alakul ki közöttük.
Fez (Wilmer Valderrama): A külföldi cserediák. Több epizódon keresztül humor forrását képezi a származási helyének eltitkolása. Imádja az édességet, a sört, és megőrül a pornóért. Bár Kelso legjobb barátja, állandóan meg akarja csókolni Jackie-t. Persze Donnánál is folyamatosan bepróbálkozik.
Randy Pearson (Josh Meyers): Az utolsóként csatlakozó bandatag. Laza, kedves, és a csajok imádják őt. Bár a hibái is felszínre kerülnek idővel. A legtöbben befogadják őt a csapatba, egyedül Fez az, aki nem bírja megemészteni Randy jelenlétét. Egy darabig járnak Donnával, azonban bármilyen sármos legyen is a fiú, Donna végül ki teszi a szűrét.
Laurie Forman (Lisa Robin Kelly): Eric gyönyörű, de annál gonoszabb nővére. Imádja öccsét froclizni, és a szüleiket manipulálni. Elég könnyűvérű lány, így sűrűn látni más-más pasikkal. Sok hibája mellett azért szükség esetén segíteni is hajlandó. Például, hogy Fez-t ne toloncolják ki az országból, szívességből feleségül megy hozzá.
Meglepő vagy nem meglepő módon a sorozat 8 évadot megélt.
.jpg)
