Nem volt gyerekszobám. Ráadásul valaki valamikor elültette elmémben, azt a képzetet, hogy a Woody Allen-filmek nézhetetlenek és gagyik. Sőt, most hogy így belegondolok nem is valaki valamikor, hanem valakik valamikor sulykolták belém a fenti tévedést, s ez épp elég volt ahhoz, hogy mára félve üljek be (ha egyáltalán..) egy-egy Allen-filmre.

Pedig a Match Pointtal nálam bizonyított. Ez is az előzőekből adódó lemaradás eredménye, de a 2005-ös alkotást csak pár hónapja láttam először. A mérnöki pontossággal kidolgozott gyilkosságot és egy hasonlóan leszervezett életet elemző alkotásban néhol maga Dosztojevszkij kacsint ránk, persze itt még csak átvitt értelemben.

Az Éjszaka Párizsban-tól mégis féltem kicsit. Ott vannak az előítéletek, amiket, mint tudjuk nehéz lerombolni és ott van Owen Wilson. Esélyes volt, hogy csak annyira emlékszem majd, hogy Wilsonnak ferde az orra szemből. (Határozott véleményem van arról, hogy az említett színészt csak profilból lenne szabad filmezni, előbb kiemelt hátránya okán.)

Az, hogy mégsem így lett, több dolognak köszönhető.

„Engem lehülyézhetsz, de nem hülyézheted le Hemingwayt!”

A legújabb Allen-film igazi csemege. Mint egy bonbon, amit félve bontasz ki, majd nem bírod megállni, hogy ne vegyél még belőle. Olyan alkotás ez, amit akármikor képes lennék újranézni (s ezt már a Match Point esetében is megállapítottam), s ennek oka nem más, minthogy kilóg a mostanában népszerű „plázafilmek” kínálatából. Itt ugyanis nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem hogy hogyan.

Gil az amerikai forgatókönyvíró Párizsba látogat menyasszonyával, a roppant üresszívű Inezzel és annak szüleivel. Még a kezdőkockák alatt elhangzik egy párbeszéd, ami aztán a film lényegére utal – Gil kedvenc korszakába, a ’20-as évek Párizsába vágyna vissza, mire arája rögtön letorkollja (s még számos alkalommal az alkotás során). Inez folyamatos és szűkös témái a külsőségek felszínes világába próbálják visszarángatni az álmodozó természetű Gilt, aki kacérkodik a gondolattal, hogy forgatókönyvírói karrierjét föladja, s szabadúszó írónak áll. A nő csak múzeumokba hajlandó menni, ráadásul olyan társasággal, akik semmiképp sem mondhatók szimpatikusnak. A két állandó útitárs egy állandóan saját (nem mindig helytálló) tudását fitogtató férfi, s annak lelkes (ám annál műveletlenebb) felesége.

A látszatművészettel és a múzeumi tárgyak elzárt sterilitásával szemben Gil egy éjjel különös fölfedezést tesz. Egy titokzatos autóba száll be, s rövid utazás után 1920-ban találja magát, ahol Ernest Hemingway-jel koccinthat, Scott és Elza Fitzgerald hívja őt mulatni, s készülő regényét maga Gertrude Stein olvassa át, véleményalkotás végett.

Az elveszett nemzedéknek is nevezett művészek az első világháború utáni világban az általános illúzióvesztést és az amerikai álomból való véglegesnek hitt fölébredést élték aktív élményként, ezzel helyeződik szembe Gil szituációja, aki egyrészt az újból illúziókkal telített 21. századból érkezett, másrészt kedvencei, ha úgy tetszik legendái közé keveredve illúzióként, beteljesülő álomként is fölfoghatja a történteket.

Számos jól eltalált szituációt, humorforrást emelt Woody Allen a filmbe, kezdve Piccasso megformálásától Dalíig. Minden modernkori művészt játszó színész alakítása hibátlan, emiatt talán megbocsáthatónak tekinthető a filmbe csempészett szerelmi szál is.

Az időutazás gondolatának kiaknázása szerencsére nem mutatott túl saját magán, a múltba való beleavatkozással a jelen megváltoztatása kevéssé volt hangsúlyos, s ez mindenképp jót tett a filmnek. Így ugyanis inkább érezhettük magunkat egy irodalmi utazáson, a húszas évek, valamint a századforduló (nem lövöm le a poént, tessék megnézni a filmet) világában, s nem kellett számolnunk az egyébként nagyszabású „tudományos tény” mikéntjével. Nem tolódnak el a határok, nem lesz itt sci-fi, nincs Vissza a Jövőbe, de Owen Wilson orra még mindig ferde.

Az Éjszaka Párizsbant mindenkinek ajánlom, aki szeret olvasni, mindenkinek, aki szereti Párizst, egy szóval szinte az összes ismerősömnek. És az ismerőseim ismerőseinek.