Meryl Streep kiválasztása jó húzás volt. Megosztó film egy megosztó nőről.

„A politikában, ha azt akarjuk, hogy valamiről beszéljenek, egy férfit kell megkérni, ha azt szeretnénk, hogy valamit megcsináljanak, akkor egy nőt.” /Margaret Thatcher/

„Watch your thoughts, for they become words. Watch your words, for they become actions. Watch yout actions, for they become habits. Watch your habits, for they become your character. And watch your character, for it becomes your destiny. What we think, we become.”

Az első citátum magától Thatchertől, a második a Thatchert a róla készült (életrajzi?) filmben megformáló Streeptől származik. A két idézet a híres-hírhedt MT lelkéig hatol, a gondolatok tettekké és végzetté alakítása mellett ugyanis egyedüli nőként Nagy-Britannia élén, a feminizmus alvó oroszlánját riasztotta föl tetszhalott álmából.

Anya, ne menj!

Phyllida Lloyd (igen, a Mamma Mia! rendezője) e két vonalon indította a Vasladyt, s ez a kettősség végig meghatározza filmjét. A kezdetben gyenge, majd egyre erősödő nőben ébredő karakter szikrája lángra gyújt mindent maga körül. Vezetőnek lenni akkor (és valljuk be, most is) a férfiak privilégiuma volt, s épp ezért görget leküzdhetetlen(nek tűnő?) akadályt a feladat egy olyan nő elé, aki politikusi ambíciói mellett a családi tűznél is helyt akar állni.

Margaret Thatcher kétfélesége ebben a duplikált szerepben növi ki magát, a bátortalan fiatal lány az eljegyzés pillanatában figyelmezteti jövendőbelijét: ő bizony nem olyan lány. Azaz nem egy magazinból kivágott mintafeleség. Neki ugyanis van valamije, ami a környékbeli lányok közül senkinek: közéleti ambíciója. A fiú persze nem tántorodik: Épp ezért kellesz. És ennyi.

A cseperedő, kocsi után szaladó bánatos ikreket hátrahagyva (anya, ne menj!), pár könnycseppet elmorzsolva talán még maga is elgondolkodik vállalása ésszerűségén, ám amit egyszer elhatározott, az úgy lesz. És úgy lett.

A film műfajáról nehéz beszélni. A dokumentumfilm betétek (pl. a lázadó bányászok) mellett ugyanis nyíltan vállalták az alkotók a történet fikciós mivoltát. A valóságban MT-ről – nyilvános szereplésein kívül – kevés anyag áll a kíváncsiskodó halandó rendelkezésére, így a hozott anyagot (a már említett archívokat) a fantázia működése egészítette ki. A Vaslady így mindenképpen fikciós alkotás, életrajzi dokufikció, ha úgy tetszik.

Streep kiválóan alakít – nem a szerepet írták rá, hanem egyszerűen ő teremtődött minden általa eljátszott szerepre -, az átlényegülés olyannyira zavarbaejtő, hogy a régi Thatcher-képeket és hangfölvételeket is fölülírhatja a visszatekintő elmékben. Külön kiemelendő a szerep kedvéért elsajátított Thatcher-hanghordozás, ami pont annyira találó, amennyire idegesítő, összességében viszont példás munka.

Itt az „eredeti”:

Itt pedig a Streep-féle:

A maszkmestert külön dicséret illeti, nameg a píárosokat, hogy nem szivárogtak ki fényképek az öregre maszkírozott Streepről. Így ugyanis még jobban arcul csap a képiség.

Élj úgy, hogyha lepereg előtted életed filmje, ne pereljen be Tarr Béla plágiumért!

A film kettősségét a politikai szárnyalás és mélyrepülés mellett a régre való visszatekintés adja. Az emlékezés nehézségei olyan filmes eszközökkel kerülnek bemutatásra, mint a tükörbe néző öregedő női arc, a fényképek, archív videók stb. előkeresése (itt el is hangzik a figyelmeztetés: visszanézheted, de meg nem változtathatod!) és a múlt bántó, egyszerre közeli és távoli volta.

Ez utóbbi hangsúlyos szerepet kap A Vasladyben, ugyanis az egyre inkább az őrület felé sodródó Thatchert férjével kapcsolatos víziói és hallucinációi „üldözik”. A múlt és az akkori sérelmek elengedésének szimbóluma Margaret és Denis Tatcher kapcsolata, s az abban beállt változás.

A múlt fölülírhatatlanságával állandóan szembesítő Denis egyszerre szerető és róvó szerepe folyamatos önbíráskodásra készteti az egykori Vasladyt, a hallucinációitól gyötrődő figura így válik egyszerre a múlt szorításából kilépni képtelen nővé. Az elengedés folyamatát és fokozatait dolgozza föl A Vaslady, melyben egy fiatalkori vonásait elvesztő öregasszony értékeli régen hozott döntéseit – az elbizonytalanodás legkisebb jele nélkül.

Emlékmozi A Vaslady a politikusi karrierábrázolás mellett, kár azonban, hogy e megosztottság mindkét oldal rovására megy kissé: az elmaszatolt és bevallottan fiktív történetábrázolás nem mutat (nem mutathat) föl egy hiteles, és egyébként feminista élettörténetet; az emlékeinek csapdájába eső idős hölgy megkapó történetéhez pedig jobban passzolt volna egy visszahúzódóbb, érzelmesebb film.