Cristi Puiu legújabb filmje az Aurora (Virradat), mely alkotás egyébként része a Hat történet Bukarest külvárosaiból elnevezésű vállalkozásnak. A projekt első darabja a nagyobb visszhangnak örvendő Lazarescu úr halála, a második pedig jelen filmünk, az Aurora, amit február 23-ától láthatunk a magyar mozikban.

Egy szótlan férfi bóklászik a külváros ködös utcáin. Ezt-azt megvesz, amazt elpakolja, néha fenyegetően agresszív, máskor érthetetlenül gyerekes. Egy gyilkos elme története, Cristi Puiu szemüvegén keresztül.

A magányos mizantróp melankóliája

A mindig sötétlő félhomály teremtette atmoszféra átmeneti állapotra utal, amikor döntésképtelenségünk feszítő terhe egyre elviselhetetlenebbé válik. Főszereplőnket, Viorelt maga a rendező játssza, a pufidzsekis, távolba révedő szempár gazdájává való átlényegülés eszköz lehet az alkotás közvetítette üzenet megerősítésére. Ugyanakkor Puiu gesztusa, melyben színésszé teszi önmagát, egyszerre függetleníti is a szereptől: a külvárosi történetek ezen etapja ugyanis inkább a külvilágra tolja terhét, a Viorelt körülvevő rokonok-munkatársak-szeretők-idegenek alkotta massza ugyanis egyszerre dühíti és taszítja a negyvenes férfit, s minden bizonnyal e bukaresti jelenben való létezés az, ami megváltoztatja addigi életét, s végső döntésre kényszeríti.

A történet akár izgalmas is lehetne. Érdekes lélektanilag vizsgálni a gyilkolást és az erőszakot, óvatosan fókuszálva az események előzményére (társadalom, közöny), vagy rövid- és hosszútávú következményeire (mit érez az elkövető ölés alatt és után, hogy dolgozza föl tettét stb.). Cristi Puiu azonban ezúttal elveti a sulykot, véresszájú művészkedés az, amit csinál. Figurája Viorel, ugyan csak látszólag céltalan, ám a film utolsó jelenetében adott különös magyarázat bizony nem elég arra, hogy az egész Aurorát megmentse.

Viorelnek érdekes (ám valljuk be, nem logikátlan) elképzelései vannak egy kapcsolat működéséről és lezárásáról. A kezdősnittben meztelen szeretője oson a fürdőszobába, majd öltözés után, szendvicskészítés közben (beteszek neked egy almát is) fejti ki a Piroska és a farkas egyik interpretációját hősünknek. A férfi szótlanul figyel, az unalom fricskájával pengevékony ajkain úgy most (tehát a nővel, akit szeret), mint a filmben végig. Mintha mindenkit utálna. Legyen az volt felesége, anyósa, apósa, saját lánya vagy barátnője.

Az utálat azonban furcsa unalomba fordul az újhullámos román filmben, a realista alkotás eszköztára kimerül a hideg-rideg szürkeség színrevitelében. Az Aurora olyan típusú film, ami arra vállalkozik, hogy bemutassa, mi az, ami van. Nem mi lehetne, vagy mi lesz, hanem pontos helyzetképet próbál festeni a maga ólomlassúságú pillanatainak totáljával, hogy a már-már “tarrbélai” szédületet érző néző gyomra egyszerre forogjon, s emellett azt is érezze, ugyanígy látná a világot, ha fölállna a székből és kisétálna a moziból (a film külvárosa, akárcsak Kaurismäkinál itt is tovább tágítható közelebbi helyekre, ismerős időkben).

Nehéz darab a majd három órás Aurora, pont emiatt a föladás miatt. Nézhetjük, ahogyan Viorel végigviszi tettét, de ott is hagyhatjuk a filmet, ám ezzel Puiu állítását támasztanánk alá mindennapi cselekedeteink hiábavalóságáról (értsd: minek néztem meg egyáltalán).

Értem én, csak leszarom

A modernkori Bűn és bűnhődés teszetosza főhőse az unalom malterében dagonyázva szöszmötöl, járkál, vezet, pakol, eszik, fegyvert vesz, kipróbálja, fürdik, beázik és öl. A figurával kapcsolatban fölvetett kérdések itt kerülnek fókuszba, ám a válaszadás duplán nehéz. Viorelben ugyanis pont az a borzasztó, hogy tettei ellenére is hétköznapi ember, akivel nagy eséllyel összefutnánk, ha fölszállnánk a 4-es 6-osra a Nyugatinál. Ő ugyanis se nem nyugodt pszichopata, aki arcára fröccsent vérrel nem törődve hallgatja az épp aktuális komolyzenei kedvencét, lágy kézmozdulatokkal kísérve az élményt (Hannibal Lecter), de nem is majrézós agytröszt, aki mindent precízen megtervezve veti be magát az éjszakába, hogy aztán gondosan eltakarítva a nyomokat, a látszat legkisebb jele nélkül élje tovább mindennapi életét (Mr. Brooks).

Viorel egy egyszerű mérnök, aki a mindennapok bosszantó tanulságait csak titokban írja a fejben vezetett listára, hogy aztán jogosnak érezze később más életének kioltását, s csatlakozzon ahhoz a globális közönyhöz, amely olyannyira idegesítette, hogy még gyilkolni is kész volt miatta.

Az Aurora problémája tehát komplex. A bukaresti külváros zsibbasztó érdektelensége, az emberi kapcsolatok elsorvadása (pl. a beázásos jelenet, az iskolai kikérő, vagy a bolti affér nyitás előtt) elég oknak tűnik az igazságosztáshoz. Ám Viorel tetteivel, s végül önmaga rezignált hangnemben történő feladásával ugyanoda jut vissza, ahonnan indult: az unalom, a szürkeség és a leszarás olyan mély gödrébe, melyben nincs megváltás, csak állandó gyötrődés.

A film súlytalansága a hosszúra nyújtott, három órás játékidőben keresendő, illetve azokban a kínos jelenetekben, melyeket láthatóan abból a célból vettek fel, hogy a rendező megmutassa nekünk a hétköznapiság rákfenéjét. Csakhogy nem annyira az emblematikus pillanatokra került így a hangsúly, hanem pusztán Viorel olykor logikátlan, következmény nélküli tetteire (fürdés közben mintha csomót tapintana a heréjében?), melyek roppantul zavaróvá teszik ezeket a végtelen, beszéld nélküli snitteket. Bár akadnak eltalált, és a téma szempontjából tanulságos jelenetek (a történetet lezáró rendőrségi beszélgetés például szép tónust ad a befejezésnek és a film egészének), mégsem elegek ahhoz, hogy ne arra várjunk két és fél órán keresztül, hogy mindegy kit, akár már magát is, csak lője már le azzal a puskával ez a külvárosi román.

Rendező: Cristi Puiu
Forgatókönyvíró: Cristi Puiu
Szereplők: Cristi Puiu, Clara Vodă, Luminiţa Gheorghiu, Catrinel Dumitrescu