Andrew Niccol nem szarral gurigázik, ám egy jó ötlet még mindig nem elég egy jó mozihoz.

Justin Timberlake, Amanda Seyfried és Niccol esete az utópiafilmmel

A Gattaca, a Thruman Show vagy éppen a kicsit gyengébb (ám nem alulbecsülendő) Terminál rendezőjeként méltó hírnévre szert tevő Andrew Niccol legújabb filmjét nem bízta a véletlenre. Vett egy (nyilvánvalóan nem reprezentatív, női magazinok készítette kutatások által) szexisnek mondott dalos pacsirtát (Justin Timberlake), egy kissé torz, ám pont ettől bájos testarányú babaarcú modell-lánykát (Amanda Seyfried). (Ez utóbbi húzás a jó öreg Terry Gilliamnek is bejött, igaz ott Lily Cole-ról és egy teljesen más (tudat)állapotú világról volt szó.)

Mindezt megfuttatta egy rendkívüli – ám semmiképp sem elképzelhetetlen – jövőkép-vízióban, miszerint eljön majd az idő, amikor nem lesz idő. Azaz lesz, csak nem mindenkinek.

A Lopott idő (In Time) utópiájában egy sikerült(?) génmódosításnak köszönhetően senki nem öregszik 25 évnél tovább – már ami fizikai mivoltukat illeti. Akkor ugyanis érkezik a döntő lökés és kezdődik a versenyfutással és egyéb ismert klisékkel terhelt visszaszámlálás. Ebben a szép új világban ugyanis az idő válik fizetőeszközzé, a negyed évszázados jubileum után hőseink minden (a néző világában egyenlőre pénzzel történő) „banki” tranzakció során életidejükkel üzletelnek: van aki nyer, van aki veszít – és nem is keveset.

Az alapszituáció tehát elvből jó indítás. Hátborzongató belegondolni abba a (talán nem is annyira elrugaszkodott) ötletbe, hogy mi, tehát a nép, nem tehetünk semmit a hatalom önkénye ellen. Életünk homokórája csordul pillanatról pillanatra, s ahogy Flaubert mondaná „a tegnap elveszett holnapot már nem érjük el soha”. A vezetőség (igen, mind gazdagok, s ezáltal időmilliomosok) szempontjai igen egyszerűek: minél több percet akarnak a markukba, s ennek érdekében elég csak egy kis adóemelés, hogy az egyszerű halandó ellehetetlenedjen, s hulljon ki abból a kiválóan karikírozott, továbbfejlesztett darwinizmusból (ahol ugye az életképesebb egyed győz).

Élj a mának!

Andrew Niccol filmje a horáci gondolatra adott modern replika, még ha kissé transzformálva kerül is elénk az antik bölcsesség. A gettóban tengődő szegények napról napra élnek, egy helyütt el is hangzik (persze ki más, mint) Will szájából, hogy minek neki egy napnál több, annyi is elég. Mármint arra, hogy megszerezze a következő nap óráit.

Egy tökéletesen leszedált, lázadásra időt nem fecsérlő (kivétel persze a film két rebellise által keltett feszültség) tömeggel van itt dolgunk, akiket – ha jól belegondolunk – okosan fegyverzett le a hatalom: mivel senkinek sincs ideje terveket kieszelni, fegyvert vásárolni stb. így a szükségszerű(nek tűnő) fölkelés is elmarad. Vagyis elmaradna, ha Will egy szerencsés véletlen folytán nem jutna hozzá sok-sok évtizedhez, melyből aztán bőven jut ideje arra, hogy új, eddig nem remélt terveket szőjön a zsarnoki hatalom porba taszításáról.

És itt a film első(?) hibája. Az utópiákat azért szeretjük, mert földöntúli beleborzongani abba, hogy milyen jövő várhat ránk a jelen különböző aspektusait figyelembe véve. Legyen az egy elnyomó hatalom (1984), az egyre nagyobb hullámokban lecsapó erőszak (Gépnarancs), a gépiesítés fenyegető következményei (Animátrix, de pl. ide hozható a Terminátor-sorozat is), vagy az alternatív valóságok közti különbségtételre való képtelenség (az összes Philip K. Dick mű és adaptáció) és sorolhatnám. A megmutatás itt a lényeg, a következmények kibontása. Egy ilyen utópia pedig pont azért ijesztő, mert nem lehet belőle menekülni, s emellett egyenes ági „leszármazottja” jelenünknek.

A Lopott idő sejthető cselekménye ellenpontozza az imént kifejtett gondolatot. A részletes ismertetésbe nem mennék bele, egyrészt mert az körülbelül az első öt-tíz perc után kitalálható, másrészt pedig azért, mert minek. Annyit írok csak: Bonnie és Clyde.

Kihagyott magas labdák

Az akció- és romantikus jeleneteken túl lett volna még mit beletenni a filmbe. Mert az alapötlet kiváló, a halál időpontjának pontos ismerete mellett létező jövőbeli társadalom félelme számos olyan kérdést fölvet, melyeket szívesen láttam volna mozgóképen is.

Ott van rögtön az öregedés kérdése. Bizarr, hogy külsőre ugyanannyinak látszom, mint az anyám. Ez rögtön föl kéne hogy vesse az identitás kérdését. A kor, külső és belső jegyeivel egy olyan tényező, ami nagyban formálja a saját magunkról kialakított képet. A Lopott idő világában ez ugye egy részről megszűnik, ám érdekes lehetett a folyamat, ahogyan az olyan ambivalens érzések fölszámolásra kerültek, hogy mi történik akkor, ha egy nálam 50, vagy 100 évvel idősebbhez kezdek el vonzódni?

Ugyanebből a kérdésből adódik az első blikkre láthatatlan, mégis jelenlévő probléma: a fiatalok és az idősek harca. Kinézetre mindenki fess, üde (és kisportolt – hát Istenem!), ám legbelül évtizedek tapasztalata is rejtőzhet. Nem véletlen, hogy sokszor nincs meg az a bizonyos közös nevező. A rendőröknél megfigyelhető – az egyébként a filmben máshol is létező – hierarchia is szorosan kötődik ahhoz, hogy ki „hány évvel múlt el huszonöt”.

Ezentúl előbukkannak a semmiből azok az időmilliomosok (ld. rögtön a Willt megajándékozó jótétlélek), akiknek már elegük van a végtelenből, s bizony csak addig élnek boldogan, amíg tudják, hogy meghalnak. (Nem hiába nem nekünk lett kitalálva a halhatatlanság!)

A pénz=élet rendszere is igényelt volna még egy kis csiszolást: nem egészen kidolgozott a logika: hová fut be a sok idő, mi az, amivel időt nyerünk, továbbá miért is jó nekünk ez a hipermodern születésszabályozás (avagy halálszabályozás)?

Külön figyelemreméltó volt – a logikai bukfencek ellenére – a film képvilága a színek szintjén. Itt rögtön meg is jegyezném, hogy a kék különböző árnyalatainak túlsúlyához egyéb jelentés is társulhatott volna. Például olyan formában, hogy a vagyoni helyzet alapján (szó szerint) egymástól izolált „kasztokhoz” más-más színek kapcsolódtak volna. Adott ugye a kék, de jöhet ehhez piros, zöld stb. Bár valószínű, hogy a roppant akciójelenetekre való ötleteléskor elhasznált idő hiányt teremtett a kreativitás mezején.

„Nesze hülye paraszt”

Ahogy Will Salas kitör megbonthatatlannak tűnő láncaiból, magával rántva az éteri hercegnőt, Sylvia Weisst, az utópia világa összeomlik, s egy új épül helyette: az akciófilmé. Az első lövések eldördülése (Bonnie magabiztos és rémesen profi) után pedig már végleg oda a káprázat: ez bizony egy újabb let’s get together-mozi megfejelve egy kis mentsük meg a világot-érzéssel.

A helyzet bemutatása, a (hiányosan) fölvetett kérdések mélyebb boncolgatása talán egy filozofikusabb alkotást tett volna a nézők elé. De a végső kérdés minden esetben az, hogy a készítő hogyan viszonyult jövőbeli befogadóihoz és azok értelmi képességeihez. Hogy Niccol ezt most mennyire megfelelően tette, azt mindenki döntse el maga.