Az Alkonyat rajongók örülhetnek, végre kaptunk néhány képet a Hajnalhasadás 2. epizódjából.

2012. május 1-jével saját kezdeményezésére távozik a TV2-től Vízvárdy Bence, a csatorna produkciós osztályának vezetője.

Vízvárdy Bence 2008. július 1-én csatlakozott a TV2-höz producerként, majd 2009. októberétől a produkciós osztály vezetőjeként tevékenykedett. A szakember jelentősen hozzájárult a csatorna saját gyártású műsorainak sikeréhez, nevéhez köthetők többek között olyan produkciók, mint az Ezek megőrültek, A 40 milliós játszma, A Nagy Duett és a Megasztár.

Vízvárdy Bence távozását követően a TV2 produkciós osztályának működését egyelőre közvetlenül a csatorna programigazgatója, Kiss Péter felügyeli majd.

Az 1950-es évekbe, Miami Beach-re röpít a Starz maffiasorozata. A történet a város legpazarabb szállodája, a Miramar Playa és tulajdonosa (Jeffrey Dean Morgan) körül bonyolódik.

A hotelben a legkülönfélébb emberek bukkannak fel: sztárok, vendégek, bűnözők, kubai emigránsok, rendőrök és CIA-ügynökök. A széria szülőatyja Mitch Glazer, aki maga is Miamiban nőtt fel, szállodában is dolgozott. Számos sztorit beépített a sorozatba, amelyeket maga is látott, vagy a testvérei, szülei meséltek neki. Először játékfilm formájában akarta feldolgozni az ötleteit, de rájött, hogy annyi mesélnivalója van, hogy érdemesebb inkább sorozatot készítenie.

Isaac „Ike” Evans a legragyogóbb Miami szálloda, a Miramar Playa tulajdonosa. Azt tervezi, hogy egy Frank Sinatra-koncerttel köszönti az 1959-es újesztendőt. Előtte azonban az elégedetlen alkalmazottjaival kell foglalkoznia, akik szakszervezetbe akarnak tömörülni, veszélyeztetve az elképzeléseit. Evans így arra kényszerül, hogy belemenjen egy végzetes üzletbe, megállapodik a gengszter Ben Diamonddal, hogy a maffia biztosítja a nyugalmat a szállodában. Eközben Ike fia, Stevie kapcsolatba bonyolódik Lilyvel, nem sejtve, hogy a nő Diamond új felesége.

Rendező: Carl Franklin

Szereplők: Jeffrey Dean Morgan, Olga Kurylenko, Danny Huston, Steven Strait, Christian Cooke

Duplaepizódos premier: HBO, június 11.

+18-as Magic City előzetes

HBO sajtószoba

Az HBO legújabb csajos sorozata az HBO On Demand és az HBO GO után az HBO-ra is érkezik. A vígjátéksorozat ötlete Lena Dunham fejéből pattant ki.

Az önéletrajzi ihletésű széria érdekessége, hogy Dunham az egyik női főszereplő megformálását is magára vállalta. Emellett a huszonhat éves színésznő forgatókönyvet ír, rendez, sőt a vezető produceri feladatokat is ellátja a Csajok esetében. A történet négy huszonéves New York-i lány hétköznapjaiba enged betekintést: Hannah és barátnői fiatalok, vidámak, és életük nem nélkülözi a váratlan fordulatokat.

Hannah huszonnégy éves, két éve fejezte be a főiskolát. A biztonságosnak hitt élete azonban egyik pillanatról a másikra a feje tetejére áll, miután a szülei bejelentik, hogy a továbbiakban már nem támogatják anyagilag. A barátnői életében ugyancsak nagy változások várhatók, melynek hatására rengeteg problémával kénytelenek szembenézni. A lányok be akarják bizonyítani, hogy képesek megállni a lábukon.

Rendező: Lena Dunham

Főszereplők: Lena Dunham, Allison Williams, Jemima Kirke, Zosia Mamet, Adam Driver

Sorozatpremier: HBO, június 5.

HBO sajtószoba

Johsua Marston harmadik filmje a tavalyi Berlini Filmfesztiválon debütált. Bár Arany medvére is jelölve volt, végül a legjobb forgatókönyv és az ökomenikus zsűri díját vihette haza az albániai antiidill sarokba szorító ábrázolásáért.

A legtöbb kisvárosban, faluban és az ún. „Isten háta mögötti” helyeken forgatott művészfilm beleesik a modorosság és a hiteltelenség csapdájába. A sok esetben túlzó retorika a filmnyelvben tetten érhető, a természetesnek szánt képek túlzott kompozíció-jellegében, az ábrázolt figurák túlbutított zsánerszerepeiben vagy a cselekmény kiszámíthatóságában. Mintha csak Propp bácsi télikabátjából léptünk volna elő, itt vannak a modernkori példázatok, melyek (elvileg) majd jól szembesítenek minket azzal, hogy mi, a Városban Tespedő Átlagemberek mennyire hagyjuk elsorvadni azt a kis szépséget, ami az életben még akár értékes is lehetne.

Az ilyen típusú alkotások azok, amik alatt már a moziban elkezdesz feszengeni, no nem azért, mert annyira szíven ütő a vásznon látott tapasztalat, hanem azért, mert azt számolod, mennyit vesztettél az életedből azért cserébe, hogy most a teremben lehess.

Joshua Marston filmje is könnyűszerrel beleeshetett volna a fenti hibába, ám ügyesen lavíroz a szakadék peremén. A Forgiveness of Blood választott témája ugyanis a festőien tiszta Albánia faluvilága, s azon belül is a Kanun és a hivatalos törvény összeesküvése. Marston azért ívelte okosan magaslabdáit, mert a Forgiveness of Blood megtekintése közben világossá válik a néző számára: a szereplők élete nem a miénket tükrözi. A bemutatott konfliktus nem arra jó, hogy saját életünket értékeljük át (vagy legalábbis nemcsak erre), hanem arra, hogy közelebb hozza a MÁSIK narratíváját azáltal, hogy olyan életvitelt visz színre, ami nekünk Modern Agymosott De Azért Magát Szabadnak Gondoló Közönségnek roppant ellenszenves, mégsem érdektelen.

Az emberek közti farkastörvény uralta Albán falu közössége érthetetlenül ragaszkodik ősi – részben szóbeli, részben írásos – törvénykönyvéhez, a Kanunhoz. A keményen patriarchális alapú világmodell megvédésére irányul számos „paragrafus”, kezdve a jogos vérbosszútól, az asszonyok jogi értelemben való nemlétezéséig (ti. a nő szava vagy egy esetleges összetűzés során való elhalálozása nem számít).

Ez tehát a Forgiveness of Blood külső szempontból megfogalmazott lényege, vagy ha úgy tetszik nézői kihívása: elfogadással tekinteni olyanokra, akiket amúgy elítélnénk. (Amennyiben nem lenne magától értetődő: bár nem kötelező azonosulni minden film főszereplőjével, Joshua Marston alkotása viszont úgy szövi a szálakat, hogy akkor is együtt érezzünk története családjával, ha egyébként mélységesen elítéljük a szituációt, amit bár nem ők teremtenek, a Kanun miatt kénytelenek részeseivé válni.)

Az első néhány percet követően a film origójába Nik, az albán tinédzser kerül, akinek élete a külvilággal való kapcsolattartási vágy (facebookozás a telefonról, egy jövőbeli internetkávézó megnyitásának álma) és a jóindulattal kezdetlegesnek mondható mindennapi létfeltételek (lóhúzta kocsival szállítják a kenyeret, gyalogolnak az iskolába, pénztelenség, Albánia sebhelyes arcú kocsmazombijai stb.) között egyensúlyoz. Az akadályokat kiválóan veszi (még egy kedves lánnyal is elkezd alakulni valami), egészen addig, amíg édesapja össze nem balhézik egy fent említett kocsmazombival. A kötekedő Sokol ugyanis nem nézi jó szemmel, hogy Nik apja az ő (?) földjén keresztül halad át reggelente a friss kenyérrel, így a film eleji szabad út átjárhatatlan lefedésre kerül. Fenyegetés, verbális fight a férfi lánya előtt, majd visszajövök Rudina nélkül, meglátjuk akkor mennyire nagy a szád. És vissza is jön. A bátyjával. Eredmény: egy halott (Sokol), egynek irány a börtön (az apa bátyja), egynek pedig menekülnie kell a Kanun – és Sokol családja – elől (Nik apja).

A Kanun az albán hegyek ősi törvénye, az ottani szokásjog követett, betartott és betartatott alapja.

A Kanun (vagy kiegészítése) konkurense az országjognak. Ennek köszönhetően tudták a hegyi törzsek az elmúlt 500 év alatt megőrizni identitásukat, semlegességüket és életformájukat. Néhány megfogalmazása a mai ember számára szigorúnak, sőt barbárnak tűnik. A törvény végrehajtása és betartása, valamint a férfiak tisztelete a mérvadó a károsult bosszújakor. Ez vezetett az idők során a végtelen viszályokhoz és vérbosszúhoz, amely a XX. század elején az észak-albán törzseket jelentősen megtizedelte. Az albán társadalom alapja a nagy létszámú család. Jelenleg is több generáció él együtt, még a fejlettebb területeken is. A fiatalabbak kötelességüknek tekintik, hogy gondoskodjanak az idősekről. A családfőnek – a család legidősebb férfitagjának – a családon belül korlátlan hatalma van, a szó szoros értelmében élet-halál ura, bármikor halálos ítéletet mondhat ki a család bármelyik tagjára. A nőket – akik a társadalom alacsony fokán állnak – felmentették az összes férfijogok, -kiváltságok és -kötelezettségek alól. Mai szempontból viszont pozitív dolognak számít az adott szó (besa), az ígéret tiszteletben tartása, ahogyan a vendég vagy a barát tiszteletben tartása is. /Vastagh László/

A hivatalos törvény és a szokásjog hullámai pedig Nik feje fölött csapnak össze. Érdekes az a folyamat, melynek stációit megmutatja Marston: egy fiatal fiút látunk, akiben buzog a tettvágy és a családja iránti őszinte szeretet, de aki a történet előrehaladtával egyre inkább megkérdőjelezi saját álláspontját, s addigi életét kimondatlanul is olyannak értékeli, mint egy illúzióimplantátummal följavított gyerekmese.

Mert a felnőtteknek való új világ bizony nem mentes az erőszaktól, a pajták felgyújtásától, a munka és a szabad levegő elvesztésétől. Az izoláció törvényének értelmében azon családok, melyek vezetője vétett a Kanun szabályai ellen, örökös elzártságra ítéltettek a közösségtől. Ez a sors várna Nikre és testvéreire, és ez a jelen számos albániai család számára – akár ebben a pillanatban is.

Régi és új, tradíció és a változtatás vágya, gyerekesség és felnőttség cserélődik itt föl, kérdőjeleződik meg. A felnőttek szótlanok, némán engedelmeskedve a Kanunnak, a gyerekek azok akik kapcsolatban maradnak egymással (mire jók a kütyük, a régi évek álmai, na meg a gyerekszerelem) és jelenbeli döntéseik jövőre való hatását elemzik.

A Forgiveness of Blood nyomasztó elhallgatásai (aka. amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell) nem válnak művészieskedően zavaró csendekké, az amatőr szereplők ábrázolta történet testi erőszak nélküli, mégis nagyon súlyos.

A választott és kényszerített izoláció a szabadsággal szemben, valamint a felszín és a lényeg közti óriási különbségek emelődnek témává az alkotásban, ahol a jelenből épülő jövő (ld. képletesen a Nik által tönkretett szobafal és a fiú kétkezi munkájaként épített „konditerem” szimbolikus jelentésrétegét) olykor fájdalmas – számunkra talán megérthetetlen – döntésekre késztet.

Sir Ben Kingsley és Guy Pearce után Jessica Chastain is ott lesz a Vasember 3-ban.

Jessica Chastain egy tudóst alakít majd, akinek intelligenciája Tony Starkéhoz (Robert Downey Jr.) hasonlítható. Hogy pontosan mennyire lesz fontos a karaktere az egyelőre nem világos, ahogy az sem, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll majd a színésznő.

Audrey Tautou egy szerencsétlen lúzerbe szeretett bele - legalábbis a május 10-én a mozikba kerülő NATHALIE MÁSODIK ÉLETE című francia romantikus vígjátékban. A film két rendezője, a vígjáték alapjául szolgáló regény írója, David és testvére, Stephane Foenkinos május 2-án és 3-án Budapestre látogatnak.

Nathalie (Audrey Tautou) fiatal, gyönyörű, munkamániás, kettétört életű nő. Férjét autóbalesetben vesztette el, s a tragédia óta érzelmeit elfojtva él. Markus (François Damiens), a munkatársa a legkevésbé sem mondható jóképűnek, ronda ruhákat hord, és általában véve egy rakás szerencsétlenség. Mégis ő az, akit Nathalie egy napon az irodájában - önmaga legnagyobb meglepetésére – váratanul megcsókol...

Tettének következményeképp a pár sajátságos érzelmi utazásra indul: a munkahelyükön zárt ajtók mögötti vagy épp nyílt színi, heves, veszekedések majd hatalmas rózsacsokrok és szerelmes pillantások váltják egymást – ahogy az egy alakuló kapcsolatban gyakran előfordul - mindez természetesen a francia filmekre jellemző kedves, finom humorral fűszerezve.

NATHALIE MÁSODIK ÉLETE mesél az újjászületésről, és a szerelem rendkívüli erejéről. A fim méltó adaptációja David Foenkinos tíz rangos irodalmi díjat begyűjtő regényének. David Foenkinos egy másik regénye, A feleségem erotikus potenciálja 2006-ban jelent meg hazánkban az Európa Kiadó gondozásában. A film két rendezője, a regényíró David és testvére, Stephane Foenkinos május 2-án és 3-án Budapestre látogatnak.

Bajban vagy azzal, hogy ki melyik családhoz tartozik a Trónok harcában? Egy kis segítség.

Bilincsben vitték el egy tüntetésről Noah Wyle amerikai színészt. A Falling Skies című sorozat - egyik - főhőse az ADAPT nevű szervezet tagja, amely civil engedetlenségi mozgalmakkal harcol az emberi jogokért és a fogyatékkal élők egyenlő bánásmódjáért.

Noah Wyle és 100 társa tegnap is éppen az ellen tiltakozott, hogy az amerikai kongresszus meg akarja szüntetni a Medicaid nevű programot, amely az idős és a fogyatékkal élő emberek egészségügyi szolgáltatását támogatja.

Május 13-án mutatjuk be az HBO saját gyártású filmjét, a Cinéma véritét, amely a tévétörténet első valóságshow-jának állít emléket. Az Egy amerikai család (An American Family) 1973-ban indult az Egyesült Államokban, és egy valódi család mindennapjait mutatta be a nézőknek – a központi házaspárt most Diane Lane és Tim Robbins játssza, a műsor ötletgazdáját pedig a Maffiózók egykori főszereplője, James Gandolfini jeleníti meg.

A hetvenes évek elején tévétörténelmet írt a Loud család: miután hét hónapig kamerák előtt élték az életüket, 1973-ra összeállt egy tizenkét epizódos sorozat, az Egy amerikai család (An American Family) – és ezzel megszületett a reality műfaja. A manapság oly divatos tévés formátum akkor nem várt hatással volt a nézőkre, így a család és a készítők életére is: mind a nézők, mind a sajtó elítélte a szereplőket, Loudék ugyanis korántsem alkottak olyan mintacsaládot, mint a korabeli fikciós sorozatok karakterei.

A produkciót végül több mint tízmillió néző követte, és valóban korszakalkotóvá vált. 2002-ben például a TV Guide minden idők 50 legjobb tévéműsora közé sorolta. A világszerte ismert antropológus, Margaret Mead pedig ezt mondta annak idején a műsorról: „Úgy hiszem, az Egy amerikai család elindítása legalább olyan újszerű és jelentős, mint a dráma vagy a regény műfajának megalkotás volt – az, hogy mások életét egy kamera lencséjén át szemlélhetjük, valójában egy teljesen új módja annak, hogy az életről tanuljunk.”

A filmről

A dokumentarista filmművészeti irányzat után elnevezett Cinéma vérité az Egy amerikai család kulisszái mögé kalauzolja el a nézőket, a filmkészítés folyamatát és a családi problémákat egyaránt bemutatva, számos nagyszerű színésszel a főbb szerepekben. Az öt tinédzser gyermeket nevelő házaspár, Pat (Diane Lane) és Bill (Tim Robbins) kapcsolatában komoly gondok adódtak, olyannyira, hogy az asszony huszonegy év után – éppen a forgatás ideje alatt – adta be a válókeresetet, és el is költözött a családi házból. Emellett a legnagyobb fiú, Lance (Thomas Dekker) nemi irányultsága is botrányt okozott, nyíltan vállalta ugyanis homoszexualitását, amire addig nem volt példa a képernyőn.

A műsor ötletgazdájának, Craig Gilbertnek (James Gandolfini) vállalt célja volt, hogy hatással legyen az amerikai társadalomra, és közben azt is világosan látta, hogy Loudék problémái több millió amerikai sajátjai is lehetnek. A felvételeket készítő Susan és Alan Raymond azonban valamivel közelebb került a családhoz, és sokszor támadt kétségük, hogy etikus-e rögzíteni a legintimebb pillanatokat is.

Világsztárok a családtagok szerepében

Patet, az édesanyát Diane Lane játssza, akit A hűtlen főszerepéért Oscar-díjra jelöltek, majd a Napsütötte Toszkána után a Cinéma véritéért is Golden Globe-jelölést kapott, és utóbbival az Emmy-szoborért is versenybe szállt. Filmbeli férjét, Billt az Oscar-díjas Tim Robbins alakítja, aki a Titokzatos folyó mellékszerepéért kapta az akadémiai elismerést, de a Ments meg, Uram! című alkotásáért rendezőként is Oscarra jelölték. Három Golden Globe-díjat is birtokol, és a Cinéma véritéért szintén jelölték.

A film harmadik fontos alakja a realityt megalkotó Craig Gilberté, akit a Maffiózók egykori főszereplője, James Gandolfini jelenít meg – a színész Tony Soprano megformálásáért három Emmy- és egy Golden Globe-díjat is kapott annak idején. Mellékszerepekben feltűnik az Apollo 13-ért Oscarra jelölt Kathleen Quinlan és a Vágyak vonzásában egykori csábítója, Lolita Davidovich is.

A gyerekek szerepében Thomas Dekker (Terminátor - Sarah Connor krónikái), Kaitlyn Dever (A törvény embere), Nick Eversman (Missing - Elrabolva), Johnny Simmons (Scott Pilgrim a világ ellen), valamint Caitlin Custer (Szvingerek) látható; a realityt készítő Raymondékat pedig a szintén a Szvingerekből ismert Shanna Collins, illetve a Majdnem híresben feltűnt Patrick Fugit játssza.

Az alkotókról

Az HBO saját gyártású filmjét többnyire Los Angelesben és környékén, illetve részben New Yorkban forgatták. Az 1970-es évek Santa Barbarájának és New Yorkjának megidézésére az Emmy-jelölt díszlettervezőt, Patti Podestát (Újraszámlálás) kérték fel, míg a jelmeztervekért Suttirat Anne Larlarb felelt.

A Cinéma vérité forgatókönyvét az Óment és folytatásait is jegyző David Seltzer írta, a rendezést pedig Shari Springer Berman és Robert Pulcini vállalta magára. Az Oscar-jelölt direktorpáros korábban rendező-forgatókönyvíróként jegyezte a szintén az HBO számára készített Sikersztorit – a film számos fesztiváldíjat bezsebelt, és a legjobb adaptált forgatókönyvért még Oscar-díjra is jelölték.

A munkájukat producerként segítő Karyn McCarthy szintén dolgozott már az HBO-nak (a John Adams című minisorozaton), ahogyan a vezető produceri teendőket ellátó Gavin Polone is (Félig üres, Mondd, hogy szeretsz). Vezető producerként közreműködött még Zanne Devine (Könnyű nőcske, Hullámtörők).

Alkotók és színészek a filmről

„Dokumentumfilmesként kezdtük, igazából mindig is a valóságot szerettük volna leképezni. Ilyenkor viszont mindig megjelenik a morális dilemma is, hogy mennyire folyhatunk bele a történésekbe. Szeretnénk egy megkapó történetet ábrázolni, miközben megpróbáljuk nem befolyásolni az eseményeket, próbáljuk azokat a természetes mederben tartani. Az Egy amerikai család készítésének ez az erkölcsi aspektusa nagyon megfogott minket, sok dologban Craiggel és Raymondékkal is egyetértünk” – mondja Sarah Springer Berman rendező arról, hogy miért is vágtak bele a Cinéma vérité elkészítésébe.

„A keleti parton nőttünk fel, de gyerekként így is a kaliforniai családok képeivel bombáztak bennünket. Az olyan korabeli sorozatok, mint a The Brady Bunch vagy a The Partridge Family formálták az elképzeléseinket az ideális családról, amely az örök napfényben éli az amerikai álmot. Most, 2011-ben felülvizsgáljuk ezeket a hetvenes évekbeli képeket, és egy nyugati parti, szerethető, ám tökéletesen diszfunkcionális családról készítünk filmet – amelynek tagjait a televízió közönsége nemhogy ünnepelte volna, de el is kárhoztatta” – teszi hozzá a társrendező Robert Pulcini, aki szerint a Cinéma vérité ezzel együtt is a családi kötelékek erejéről szól.

Bár Springer Berman és Pulcini túl fiatalok ahhoz, hogy valós emlékeik legyenek az Egy amerikai családról (1973-ban kilenc-tízévesek voltak), az 1940-es születésű forgatókönyvíró, David Seltzer jól emlékszik a műsor indulásra: „Amikor az Egy amerikai család adásba került, mindannyian meglepődtünk: az volt az első alkalom, hogy valakik kinyitották az ajtót egy tévéstábnak, és megengedték, hogy az olyanoknak ábrázolja őket, amilyenek valójában. Ezt akkor még senki nem hívta realitynek, és senki nem is hitte, hogy a jelenség maradandó lesz. Mindenki azt gondolta, egyszeri alkalom volt, hogy ilyesmit láthattunk” – eleveníti fel emlékeit.

„Senki nem volt felkészülve arra a hatásra, amit a sorozat kiváltott. A családot megkövezték a város főterén, kis híján máglyán égették el. Volt egy csavar a gépezetben, amellyel senki nem tudott mit kezdeni: a közönség és a sajtó sosem bocsátotta meg Loudéknak, hogy bemocskolták az amerikai család képét, így az emberek soha többé nem láthatták már magukat úgy, ahogyan szerették volna. Az meg egyszerűen nem tetszett nekik, amit a tükörben láttak” – véli Diane Lane, aki csak utólag elemzi a produkció hatását, hisz a műsor indulásakor csupán nyolcéves volt.

„Azt hiszem, meg kell értenünk azt a kontextust, amelyben Amerika először találkozott ezzel a családdal. A társadalom egy része sötétségben élt: 1973-ban egy meleg srácot a legjobb esetben is csak furcsának tartottak, és kiközösítettek, általában azonban testi fenyítést is alkalmaztak vele szemben. És akkor hirtelen megjelent a televízióban Lance Loud, aki nyíltan és büszkén vállalta a másságát. Azt hiszem, ez sok amerikai férfira felszabadítóan hatott, és ekkor kezdett el valamit is változni a homoszexuálisok megítélése” – teszi hozzá Tim Robbins.

A Cinéma vérité igazi siker volt a kritikusok körében, de a díjátadókon is jól szerepelt: kilenc Emmy-jelölést kapott, melyből végül egyet váltott díjra, de emellett három Golden Globe-jelöléssel is büszkélkedhet.

Bemutató: május 13. vasárnap, 20:00