Johsua Marston harmadik filmje a tavalyi Berlini Filmfesztiválon debütált. Bár Arany medvére is jelölve volt, végül a legjobb forgatókönyv és az ökomenikus zsűri díját vihette haza az albániai antiidill sarokba szorító ábrázolásáért.
A legtöbb kisvárosban, faluban és az ún. „Isten háta mögötti” helyeken forgatott művészfilm beleesik a modorosság és a hiteltelenség csapdájába. A sok esetben túlzó retorika a filmnyelvben tetten érhető, a természetesnek szánt képek túlzott kompozíció-jellegében, az ábrázolt figurák túlbutított zsánerszerepeiben vagy a cselekmény kiszámíthatóságában. Mintha csak Propp bácsi télikabátjából léptünk volna elő, itt vannak a modernkori példázatok, melyek (elvileg) majd jól szembesítenek minket azzal, hogy mi, a Városban Tespedő Átlagemberek mennyire hagyjuk elsorvadni azt a kis szépséget, ami az életben még akár értékes is lehetne.
Az ilyen típusú alkotások azok, amik alatt már a moziban elkezdesz feszengeni, no nem azért, mert annyira szíven ütő a vásznon látott tapasztalat, hanem azért, mert azt számolod, mennyit vesztettél az életedből azért cserébe, hogy most a teremben lehess.
Joshua Marston filmje is könnyűszerrel beleeshetett volna a fenti hibába, ám ügyesen lavíroz a szakadék peremén. A Forgiveness of Blood választott témája ugyanis a festőien tiszta Albánia faluvilága, s azon belül is a Kanun és a hivatalos törvény összeesküvése. Marston azért ívelte okosan magaslabdáit, mert a Forgiveness of Blood megtekintése közben világossá válik a néző számára: a szereplők élete nem a miénket tükrözi. A bemutatott konfliktus nem arra jó, hogy saját életünket értékeljük át (vagy legalábbis nemcsak erre), hanem arra, hogy közelebb hozza a MÁSIK narratíváját azáltal, hogy olyan életvitelt visz színre, ami nekünk Modern Agymosott De Azért Magát Szabadnak Gondoló Közönségnek roppant ellenszenves, mégsem érdektelen.
Az emberek közti farkastörvény uralta Albán falu közössége érthetetlenül ragaszkodik ősi – részben szóbeli, részben írásos – törvénykönyvéhez, a Kanunhoz. A keményen patriarchális alapú világmodell megvédésére irányul számos „paragrafus”, kezdve a jogos vérbosszútól, az asszonyok jogi értelemben való nemlétezéséig (ti. a nő szava vagy egy esetleges összetűzés során való elhalálozása nem számít).
Ez tehát a Forgiveness of Blood külső szempontból megfogalmazott lényege, vagy ha úgy tetszik nézői kihívása: elfogadással tekinteni olyanokra, akiket amúgy elítélnénk. (Amennyiben nem lenne magától értetődő: bár nem kötelező azonosulni minden film főszereplőjével, Joshua Marston alkotása viszont úgy szövi a szálakat, hogy akkor is együtt érezzünk története családjával, ha egyébként mélységesen elítéljük a szituációt, amit bár nem ők teremtenek, a Kanun miatt kénytelenek részeseivé válni.)
Az első néhány percet követően a film origójába Nik, az albán tinédzser kerül, akinek élete a külvilággal való kapcsolattartási vágy (facebookozás a telefonról, egy jövőbeli internetkávézó megnyitásának álma) és a jóindulattal kezdetlegesnek mondható mindennapi létfeltételek (lóhúzta kocsival szállítják a kenyeret, gyalogolnak az iskolába, pénztelenség, Albánia sebhelyes arcú kocsmazombijai stb.) között egyensúlyoz. Az akadályokat kiválóan veszi (még egy kedves lánnyal is elkezd alakulni valami), egészen addig, amíg édesapja össze nem balhézik egy fent említett kocsmazombival. A kötekedő Sokol ugyanis nem nézi jó szemmel, hogy Nik apja az ő (?) földjén keresztül halad át reggelente a friss kenyérrel, így a film eleji szabad út átjárhatatlan lefedésre kerül. Fenyegetés, verbális fight a férfi lánya előtt, majd visszajövök Rudina nélkül, meglátjuk akkor mennyire nagy a szád. És vissza is jön. A bátyjával. Eredmény: egy halott (Sokol), egynek irány a börtön (az apa bátyja), egynek pedig menekülnie kell a Kanun – és Sokol családja – elől (Nik apja).
A Kanun az albán hegyek ősi törvénye, az ottani szokásjog követett, betartott és betartatott alapja.
A Kanun (vagy kiegészítése) konkurense az országjognak. Ennek köszönhetően tudták a hegyi törzsek az elmúlt 500 év alatt megőrizni identitásukat, semlegességüket és életformájukat. Néhány megfogalmazása a mai ember számára szigorúnak, sőt barbárnak tűnik. A törvény végrehajtása és betartása, valamint a férfiak tisztelete a mérvadó a károsult bosszújakor. Ez vezetett az idők során a végtelen viszályokhoz és vérbosszúhoz, amely a XX. század elején az észak-albán törzseket jelentősen megtizedelte. Az albán társadalom alapja a nagy létszámú család. Jelenleg is több generáció él együtt, még a fejlettebb területeken is. A fiatalabbak kötelességüknek tekintik, hogy gondoskodjanak az idősekről. A családfőnek – a család legidősebb férfitagjának – a családon belül korlátlan hatalma van, a szó szoros értelmében élet-halál ura, bármikor halálos ítéletet mondhat ki a család bármelyik tagjára. A nőket – akik a társadalom alacsony fokán állnak – felmentették az összes férfijogok, -kiváltságok és -kötelezettségek alól. Mai szempontból viszont pozitív dolognak számít az adott szó (besa), az ígéret tiszteletben tartása, ahogyan a vendég vagy a barát tiszteletben tartása is. /Vastagh László/
A hivatalos törvény és a szokásjog hullámai pedig Nik feje fölött csapnak össze. Érdekes az a folyamat, melynek stációit megmutatja Marston: egy fiatal fiút látunk, akiben buzog a tettvágy és a családja iránti őszinte szeretet, de aki a történet előrehaladtával egyre inkább megkérdőjelezi saját álláspontját, s addigi életét kimondatlanul is olyannak értékeli, mint egy illúzióimplantátummal följavított gyerekmese.
Mert a felnőtteknek való új világ bizony nem mentes az erőszaktól, a pajták felgyújtásától, a munka és a szabad levegő elvesztésétől. Az izoláció törvényének értelmében azon családok, melyek vezetője vétett a Kanun szabályai ellen, örökös elzártságra ítéltettek a közösségtől. Ez a sors várna Nikre és testvéreire, és ez a jelen számos albániai család számára – akár ebben a pillanatban is.
Régi és új, tradíció és a változtatás vágya, gyerekesség és felnőttség cserélődik itt föl, kérdőjeleződik meg. A felnőttek szótlanok, némán engedelmeskedve a Kanunnak, a gyerekek azok akik kapcsolatban maradnak egymással (mire jók a kütyük, a régi évek álmai, na meg a gyerekszerelem) és jelenbeli döntéseik jövőre való hatását elemzik.
A Forgiveness of Blood nyomasztó elhallgatásai (aka. amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell) nem válnak művészieskedően zavaró csendekké, az amatőr szereplők ábrázolta történet testi erőszak nélküli, mégis nagyon súlyos.
A választott és kényszerített izoláció a szabadsággal szemben, valamint a felszín és a lényeg közti óriási különbségek emelődnek témává az alkotásban, ahol a jelenből épülő jövő (ld. képletesen a Nik által tönkretett szobafal és a fiú kétkezi munkájaként épített „konditerem” szimbolikus jelentésrétegét) olykor fájdalmas – számunkra talán megérthetetlen – döntésekre késztet.
