Joachim Trier legújabb filmje egy attitűdre leginkább punk, életvitelét tekintve azonban erősen dzsanki fiatalamber életének nagy döntését meséli el, aminek a végén kiderül, hogy az élet értelme nem 42, hanem semmi.

A Szerzőkkel berobbant Trier (aki nem a Lars Von, hanem „a másik”) ezúttal is lenyűgözőt alkotott, csak előző filmjével ellentétben most nem a húszas éveiket taposó, magukat legteljesebben megvalósítani kívánó művészlelkeket, hanem a partikultúrába bele-belefáradt és a felnőttszerephez felnőni képtelen harmincas korosztályt célozta meg.

Az Oslo, augusztus (Oslo, 31. august az eredeti cím, s hogy ez miért fontos, arról később) főhőse Anders (a Szerzőkben megismert Anders Danielsen Lie hozza a tőle megszokott sallangmentes, őszinte alakítást) épp szabadulóban van a rehabról. Azaz, hogy testileg igen, ám lelkileg súlyosabb béklyók kötik, elég csak a film eleji kétségbeesett (és emiatt kudarcba fulladó) öngyilkossági kísérletre gondolnunk, melyben a fiú kövekkel tömi tele zsebeit, hogy aztán a közeli folyóba merüljön, hasonlatosan Virginia Woolfhoz, akinek életéről-haláláról érdekes interpretációt (és döbbenetesen hasonló öngyilkosság-megjelenítést) ad Stephen Daldry Az órák című filmben.

Tudja magáról, hogy nem áll még készen, ám az intézet ölelésétől egyre inkább eloldozó kimenők tudatosítják benne, hogy saját lábra kell állnia egy olyan világban, ahonnan azelőtt épp hogy menekült, ráadásul a drogokba. Ezt a kettősséget emeli középpontba Trier, s főhőse cinikus hozzáállásával, ugyanakkor végig nyugodt szemlélődésével a nézőt is ráébreszti a „külső világ” fonákságára, s a ránk kényszerített szerepek idegenségére.

A kezdő képek egy idilli Oslóról beszélnek, a hömpölygő városról, ahol mindenki fiatal és mindenkinek van füve, a különféle elbeszélők rövid monológjai montázsképekkel aláfestve készítik föl a befogadót arra az élményre, ami a legtöbbek konklúziója a fiatalság bolondságról. Azonban ahogy az életben, úgy a rövid montázs végén is bevillan a tragédia lehetősége, a fölrobbantott (?) irodaház lassan leomló képe egyszerre ábrázolja a talajvesztést, s vetíti előre azok sorsát, akik valami kiszámíthatatlanul ingatagra alapozták létük lényegét.

Andersnek a rehab után szembesülnie kell azzal, hogy a káosz ugyanúgy jövő lehet, mint a megtalált harmónia, ám az utóbbi meglelésének az esélyét valószínűtlennek érzi, s ez az, ami cinizmusának gyökere: leszoktam és új életet kezdenék, de minek.

Barátai ugyan megmaradnak (bár vannak, akik elfordulnak tőle, s megdöbbentő, hogy közeli családtagjai ezek), ők is – mint mindenki – intenzíven élik a mindennapok krízisét. A Trier által bemutatott fiatal felnőtt korosztály ugyanis kivétel nélkül olyan harmincasokból áll, akik ugyan tudják, hogy lassan felnőttként kéne működniük, ám képtelenek beilleszteni magukat és társaikat azokba az elvárt sémákba, amiket szüleiktől tanultak meg (ha megtanultak egyáltalán) annak idején. A rendező erről az aktuális krízisről ad pontos látleletet, s a diagnózis bizony nem csak Oslóban, hanem a világ más szegleteiben is tetten érhető.

Thomas és Rebekka (Hans Olav Brenner, Ingrid Olava) ugyan már két gyermek szülei, mégsem egészen mutatnak „szabályszerű” apa- és anyaképet. Thomas egyszerűen Proust idézettel reagál Anders problémájára, miszerint az életből eltűnt vágyat nem a vágy analízisével fogjuk újból meglelni, s a gondolat később is fontos jelentést kap: a szabályszerű modelleknek való megfelelés vagy meg nem felelés próbára tesz mindannyiunkat – kérdés, hogy ki hogyan értékeli ezt a nagyon is súlyos kihívást.

Thomas talán visszasírná a gyereklétet, ám tudja, hogy ezt apaként már semmiképp sem teheti meg, ezért pótmegoldásokba menekül. Bevallja, hogy házaséletük körülbelül a nullára redukálódott, azaz mégsem: Rebekkával a Battleship nevű játékot játszva, zombik hentelésében találják meg a felgyülemlett feszültség instant szelepét.

A rehabot frissen elhagyó (ex)dzsanki egy jó hírű újság állásinterjújára készül, félelmeit csak táplálja az, hogy egyrészt nem biztos abban, hogy az írással akar továbbra is foglalkozni, másrészt nem gondolja magát tehetségesnek abban a szakmában, amit aktív szeres évei alatt űzött addig, amíg a drog nem vette ki kezéből az irányítást. Az underground szubkultúra szokásai mellett szemet hunyó réteg is megjelenik az Oslo, augusztusban – Anders leendő főnöke kíváncsian érdeklődik arról, hogy jövendőbeli alkalmazottja mit csinált abban a hat évben, ami számára érthetetlen kihagyást eredményezett a fiú önéletrajzában. Miután megkapja a választ (drogfüggő voltam) először felnevet, majd miután rájön, hogy nem viccről van szó, elkezd terelni, ám erre nincs szükség, Anders maga sétál ki az irodából, s újra az utcán találja magát.

Egykori barátnőjét hívogatja szüntelenül, annak csak üzenetrögzítőjével kommunikál, s az így hagyott labilis (talán meg sem hallgatott) üzenetek a segítséget kereső, ám azt soha meg nem találó dzsankiban egyre táplálják a kilátástalan jövő és a céltalanság mint állapot rossz közérzetét.

Invitálják egy házibuliba is, ahol a nehezen oldódó Anders reménytelen világnézete újabb megerősítést kap, minden ugyanolyan, vagy talán rosszabb is annál. Kortársai huszonéves lányokat szednek föl, s a harmincas nők egyre szülnek, vagy amiatt keseregnek, hogy szülniük kéne, mert bizony ketyeg az a biológiai óra. Itt nyúl főhősünk először a pohár után, bár az a bizonyos első korty pezsgő sokkal többet jelent egy oldódási kísérletnél: ez bizony a visszaesés első lépcsője, ahonnan egyenes az út a zuhanásba.

Innen nincs visszaút. Régi ismerős telefonszáma kerül újból kézközelbe (- De te már tiszta vagy, nem?- De. – hangzik el a baljós párbeszéd), majd a negyed helyett egész gramm heroin megvásárlása, és a vágyott-várt beteljesülés az apokaliptikus idillben. Az aranylövés.

Joachim Trier legújabb alkotása Anders egy napján kalauzolja végig a nézőt. Az oslói augusztus utolsó éjszakája nem csak a nyarat zárja le, hanem megmutatja egy fájdalommal teli, gyereklelkű fiatal költői búcsúját is az élettől, melyben lenne ugyan jövő, de az elvárások szerinti működés túl nagy falat annak, aki nem érti meg: nem szabályokat kell betartani az életben, hanem alkalmazkodni a könnyebb és nehezebb akadályokhoz, hogy aztán együtt ugorjuk meg a lécet.