Megnéztem

Nathalie második élete

2012. április 30. 14:15 - tssu

Vannak színészek, akiket egy ikonikus szerepükhöz kötünk. Ilyen Audrey Tautou, akinek bár nem első filmje volt a 2001-es Amélie csodálatos élete, mégis ez az a karakter, amit annyira finoman és szépen hozott, hogy azóta képtelenek vagyunk elvonatkoztatni az örök álmodozó, a szürkeséget maga körül varázsvilággá változtató, szeretni való fruskától.

A Vénusz szépségszalon csöndes-naiv Marie-je vagy az Isten nagy, én kicsi vagyok zűrös lelkű, isteni utat kereső Michele-je ugyanis Jean-Pierre Jeunet ikonikus filmjére forrta ki magát annyira, hogy eggyé váljon a karakterrel, ami így tényleg olyan érzetet ébreszt a nézőkben, mintha a főszereplő figuráját a színésznőre írták volna.

Eztán jött a Szeretni bolondulásig pszichopata szerelmese Angélique, a Lakótárat keresünk távkapcsolatban őrlődő Martine-ja, a Gyönyörű mocsokságok hányattatott sorsú bevándorlója, hogy aztán Alain Reasnais romantikus filmjében (Nem kell a csók) bukkanjon fel.

Az ezt követő Happy End színésznőcskéje az Elveszett tengerészekben szerepelt újra, s a Hosszú jegyességben újból megmutatta nekünk, hogy mire képes a szerelem. A Lakótársat keresünk második része után Tautou kikacsintott ugyan Hollywoodba, a Da Vinci kód egyik főszereplőjeként, szerencsére ez a flört nem tartott soká, s a gyengébb Drágaságom után olyan filmekben brillírozott ismét, mint az Egyedül nem megy, vagy a Coco Chanel.

A 2010-es Mosás, vágás, ámítás aranyos, ám kissé bugyuta, s talán ebből az okból sem volt akkora visszhangja a mozinak. A mostani Délicatesse (Natalie második élete) azonban olyan alkotás, melyről az Amélie-hez hasonlatos örömmel távozhat a befogadó - én legalábbis akkor éreztem hasonlót. Teljes mértékben osztom a mellettem ülő véleményét, aki a stáblista majd a fények kigyulladása után a következőt mondta: „hát ez most nagyon jól esett”.

A magyarul Nathalie második élete címet kapó darab ugyan megint csak romantikus vígjáték, ám minden ettől ódzkodót intenék, ne ítéljünk a műfaj csalfasága miatt. Itt ugyanis egy olyan filmet kapunk, ami nem megszokott történettel és - ami a legmeglepőbb volt számomra - nem megszokott karakterekkel dolgozik, így bátran mondható rá, hogy bizony hiánypótló darab.

A Stéphane és David Foekinos rendezőpáros ugyan nem teremtett Tautou köré Amélie-világot, mint Jeunet, azonban a jól megírt történettel hozzásegítették színhészeiket ahhoz, hogy hasonló varázslatban részesítsenek minket. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, a film a felnőtt Amélie-ről szól. Bár nem hinném, hogy negatív színben tűntetné föl a Nathalie második életét, ha egy ilyen nagyszerű műhöz mérem, amiben Tautou olyan alakítást hozott, amit mai napig emlegetnek.

A kezdőkockák talán vissza is utalnak a híres-hírhedt mozira. Itt egy fiatal, lófarkas lány sétálgat Párizs macskakövein, meseszerű, kék kabátban, majd betér egy kávézóba, ahol kávé helyett baracklevet kér, hogy ezen döntése arra késztesse a pár asztallal arréb szemlélődő Francois-t, hogy odalépjen hozzá, és megszólítsa. Az idilli pillantásokat vágás, majd a megjósolható szép jövő követi és nagy nevetések, egy a harmóniában összeforrt párocska történetének is vélhetnénk a Nathalie második életét, amikor hirtelen beüt a tragédia, s a lánynak mindent elölről kell kezdenie.

Ugyanúgy élni tovább, hatalmas veszteséggel és elzárt szívvel óriási próbatétel egy fiatal és kedves teremtésnek, akit körbevesz ugyan a szeretet, csak épp ő az, akinek nem annyi jut, és nem úgy.

Egy kedves-béna húzást követően viszont a sors véletlenjeként betoppan a lány életébe az északi Markus, aki ugyan nem szép (erősen kopaszodik, nagydarab), nem éppen társasági figura, hanem leginkább egy aktakukac, akit még közeli munkatársai sem tudnak hirtelen fölidézni, ha ebédidőben holléte felől érdeklődünk.

Kettejük filmje a Délicatessen, mely azért hiánypótló alkotás, mert végre nem két tökéletes, fitt és hamvas fiatal szeret egymásba, hanem legalább egyikükben van némi defekt. És ami kívül nincs, az lehet, hogy belül megvan - a mi Nathalie-nk sem teljesen százas, még akkor is, ha mindez az elmúlt évek veszteségének számlájára írható.

Frappáns, és kicsit sem fárasztó helyzetkomikumok veszik kezdetüket, az elütött chatbeszélgetésektől az északi szülők (és úgy általában az északiak) különcségével megspékelve, hogy aztán egy kedves történetben találjon egymásra a két - sors által üldözött - fiatal, akik különös játékként fogják föl életüket, s pont ez az, ami a számtalan különbségük mellett közel hozza őket egymáshoz.

A szép helyszíneken és remek atmoszférával megteremtett belső terekben játszódó Nathalie második élete ettől lesz olyan mozi, melyre beülhet az is, aki szomorú, aki magányos, de az is, aki éppen párjával érkezik. Mert mindannyian tudjuk, csak olykor nehéz belátni, hogy van tovább és mindig van remény. Még azoknak is, akik kinézetük okán nem illenének bele egy szépségápolási hirdetésbe. Mert Audrey Tautou azért - valljuk be - még mindig észveszejtően gyönyörű.

Natatlie második élete, r.: Stéphane Foekinos, David Foekinos, forgalmazó: Ristretto Distribution Kft.

A bemutató dátuma: 2012. május 10.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://megneztem.blog.hu/api/trackback/id/tr334479291

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása