A sorozat második darabja a bizonyos tekintetben trieri antifilmek világába kalauzolja az olvasót/ filmnézőt. A Dogville és a Manderlay egymás testvérdarabjainak is tekinthetők, lévén a Dogville-ben megkezdett cselekmény elvarratlan szálait folytatja az utóbbi alkotás. Ugyanúgy Grace a főszereplő, bár az őt megszemélyesítő színésznő változik. Ám ez annyiból nem baj, hogy a történet általánosítható, tovább tágítható olyan helyzetekre is, melyek a hétköznapokban is életünk részeivé válhatnak, még ha nem is ennyire hangsúlyozottan.

Mind a Nicole Kidman, mind a Bryce Dallas Howard által megjelenített Grace olyan térbe érkezik, ami kevéssé filmre, inkább színházra emlékeztet. A lecsupaszított díszletek, a pusztán fehér krétával fölrajzolt birtokviszonyok arra a gyerekes, mégis véresen komoly játékra engednek következtetni, amikor ilyen módon különítettük el magunkat a többiektől, igaz, csak játékból. A vonalak mégis léteznek. Hiába az átláthatóság, mindkét film határt feszeget, mégpedig nem mást, mint az ember intim szférájának – elméletben – áttörhetetlen pajzsát.

Az alapvető jóindulat és az emberi jóság kérdőjeleződik meg a Dogville-ben és a Manderlayben. Hogyan viszonyuljunk az idegenekhez a mindennapokban? S hogyan egy trauma után? Grace Dogville-beli élményeit követően utazik Manderlaybe, ahol megérkezése után – korábbi tapasztalataiból kiindulva – úgy gondolja, itt az idő változtatni, s azt hiszi, elegendő tudásra tett szert (vagy modjuk úgy, tanult a hibáiból) ahhoz, hogy most ne rontson el semmit.

Az egyébként eddig befejezetlen Amerika-trilógia mindkét darabját a karakteres hangú, olykor cinizmust sem nélkülöző John Hurt narrálja.

Dogville – A menedék (2003)

Ez volt az első sokk. A moziban akár előttünk is elhangozhatott volna az a mai napig előkerülő párbeszéd, amit közeli ismerősöm osztott meg velem, miszerint, hogy „na, megint egy alacsony költségvetésű művészfilm”. És igen (és nem). Egyrészről valóban puritán a megjelenített képi világ (egyetlen stúdióban forgatták az egész alkotást), másrészt viszont az efféle lélektani mozihoz különösen jó megoldásnak tartom a színpadi képre hajazó megjelenést.

Mindez két dolgot sugall. Trier el akarja csalni a nézőt a szokásos kliséktől már rögtön azzal, hogy filmjét nem úgy jeleníti meg, ami. Vajon melyik referál jobban a valóságra, a színház, vagy az effektekkel túlzsúfolt, zenével erősen aláfestett, képeit illetően gondosan megkomponált film? Eltekintve a vágástól és egyéb technikai megoldásoktól a színházban a színészek esendőbbek, emberibbek, tragédiáik közelebbiek, mint egy fölfújt moziban.

Emellett ott van a már említett átláthatóság és az intim szférák. A belső (egyébként szobákba, lakásokba elzárt) küzdelmek, gyötrő gondolatok kikerülnek a falakon kívülre, itt nincsenek falak, nincs védettség. Ezen sebezhetőség a Grace ellen fölhasználható legjobb fegyver, a kezdetben kedvesnek tűnő falusiak egyre jobban kihasználják, végül már jobbára csak használják az idegen lányt. (Bár ez a falakon túli látás csak a nézők számára nyilvánvaló, élnék a gyanúperrel, hogy Dogville lakosai is rendelkeznek valamilyen módon az idegen kiismerésének ezen furcsa képességével.)

Az összeszokott közösségbe nem illő, a lefestett miliőhöz nem tartozó Grace próbál beilleszkedni, ám ő képtelen annyira kiismerni a többieket, mint ahogyan azok őt. Az átláthatóság Grace ellen fordul, pont megvédeni, fölvértezni képtelen magát az egyre inkább arctalanná váló tömegben, s ez egyenes út a film végén bekövetkező tragédiához.

Manderlay (2005)

Dogville után, egy elhanyagolhatatlan élettapasztalattal gazdagabb Grace-szel találkozunk. Apjával, s annak bandájával tovább utazva Manderlaybe érkeznek, ahol egy a társadalomtól külön életet folytató, már-már titkos birtokra tévednek. Itt még mindig életben van a rabszolgatartás intézménye. Mivel 1933-at írunk, Grace egyrészt hazafiúi becsületből, másrészt saját tapasztalatából (Dogville-ben gyakorlatilag rabszolgaként kezelték) arra tesz kísérletet, hogy fölszabadítsa a fekete munkásokat.

Kezdetben minden halad a terv szerint, a ház asszonya az idegenek érkezésekor hal meg, így egyszerűnek tűnik a feladat. Mindössze annyi a lényeg, hogy meg kell tanítani az eddig alárendelteknek azt, hogyan legyenek szabadok.

Csakhogy ez egyre nehezebbé válik, s a történet előrehaladtával lehet egy olyan sanda gyanúnk is, hogy egy a demokrácia intézményét bíráló alkotással van dolgunk.

Megszokott, a feketék által (akármilyen meglepő, de) elfogadott helyzeten akar változtatni Grace. A fizetés bevezetésével, a munka önkéntes beosztásával és elvállalásával azonban olyan határokat feszeget, melyeknek nem is sejtette a létezését. A munkásoknak az jelentette a biztonságot, ha parancsba volt adva, amit tenniük kell, ha nem kaptak pénzt, hiszen úgysem volt mire költeniük, s nem tudnak mit kezdeni azokkal az instant „demokrácia-gyakorlatokkal” sem, amikre Grace szeretné tanítani őket. Külön szórakoztató a demokrácia alapkövének számító szavazás bevezetésére tett kísérlet, aminek a vége az lesz, hogy arról is szavaznának az egybegyűltek, hogy miről szavazzanak.

Ettől a résztől eltekintve a Manderlay kőkemény kritika az emberi jellemről, arról ami megváltoztatható s arról, ami megváltoztathatatlan. Mert nem tudunk elszakadni önmagunktól, vagy a sorstól, ami régóta nekünk rendeltetett. A Manderlay számos csavart és buktatót tartalmaz a történet végén beköszönő fordulatig, azonban ezt a kis ízelítőt elégnek érzem ahhoz, hogy többeknek kedve legyen belenézni a filmbe, amely amúgy kevésbé népszerű, mint testvére, a Dogville.