Az egyik legjobb Ponyvaregény-klón. A ‘90-es évek második felében különösen népszerűek voltak a hasonló felépítésű filmek, amelyek ugyanazon idősík történéseit mutatták be több szemszögből, egységenként viszonylag rövidebb terjedelemben. A Nyomás! ezek közül fényképezésével, sztárság előtt álló fiatal szereplőgárdájával és fekete humorával emelkedik ki. Túlságosan mély nyomot valószínűleg nem hagy bennünk, de egy másfél órás, mondjuk buli előtti felvezetésnek tökéletesen megteszi. Gyors, pörgős, könnyed szórakozás. Még ivós játékot is játszhattok vele: igyatok, ahányszor az egyik szereplő nyilvánvalóan felelőtlen és rossz döntést hoz.

Egy extrém sportokat kedvelő, a közelmúltban egymástól eltávolodott hat fős csajbanda terápiás, csapatösszerántó barlangászásra indul. A föld alatt azonban nem egészen a terveiknek megfelelően alakulnak a dolgok, a könnyed adrenalinvadászat hamarosan a túlélésért folytatott kegyetlen harcba fordul. A fiatal színészgárda nagyszerűen alakít, a fényképezés zseniális és a meghatározó vörös színnel együtt olyan klausztrofób hangulatot hoz létre, amilyet még sosem láttál. Hibátlanul építkezik, a feszültség egyre nő, a lányok közötti ellentéteket szavak nélkül is remekül érzékelteti Neil Marshall rendező. A válsághelyzet felszínre hozza a karakterek valódi arcát, és ez a filmmel is így van: mint minden igazán jó félelemre játszó alkotás, A barlang is egyedül, sötétben nézve adja a legtöbbet. Brutális, tökéletes mestermű, az előző évtized legjobb horrorfilmje.

Hát ez nem az lett, aminek valahol mindannyian reméltük. Egy két órás film kereteihez mérten Scott nem kicsit túlvállalta magát és sajnos a borzalmas baromságokkal valamint többnyire unalmas karakterekkel teletűzdelt forgatókönyv sem tett sok jót ügyének: a Prometheus utolsó fél órája már egészen zavarosnak és összecsapottnak tűnik. Persze a látványvilág gyönyörű, a facepalm pillanatok mellett több jelenetben is igazi horrort és feszültséget kínál a film, Theron, Fassbender és Idris Elba játékát pedig öröm nézni. Kívülről tehát szép, belül viszont van baj mindenhol, talán az ígért rendezői változat javít majd rajta valamelyest. Közepes.

Sokan és sokszor szoktunk akciófilmeket úgy jellemezni, hogy ez is egy teljesen klisé panelekből felépített, nulla történettel rendelkező, agykikapcsolós csak a zúzás látványosság. Az előbbi jelzők pedig még egy általam látott alkotásra sem voltak annyira pozitív értelemben igazak, mint a The Raid esetében. Nem akar túlmutatni magán, amit vállal azt pedig tökéletesen teljesíti. Szinte az első perctől kezdve nagyon magas fordulatszámon pörgő nonstop akcióorgiát kapunk, olyan brutális és lenyűgöző, közben mindvégig teljesen reális verekedésekkel, amilyeneket évek óta nem láthattunk. Különösen úgy óriási teljesítmény ez, hogy mindezt Indonéziából és alig több mint egy millió dolláros költségvetésből szállítják nekünk. Állejtős, véres ökölharcos pusztítás, aki ilyesmire vágyik az megtalálta az esti filmjét.Sokan és sokszor szoktunk akciófilmeket úgy jellemezni, hogy ez is egy teljesen klisé panelekből felépített, nulla történettel rendelkező, agykikapcsolós csak a zúzás látványosság. Az előbbi jelzők pedig még egy általam látott alkotásra sem voltak annyira pozitív értelemben igazak, mint a The Raid esetében. Nem akar túlmutatni magán, amit vállal azt pedig tökéletesen teljesíti. Szinte az első perctől kezdve nagyon magas fordulatszámon pörgő nonstop akcióorgiát kapunk, olyan brutális és lenyűgöző, közben mindvégig teljesen reális verekedésekkel, amilyeneket évek óta nem láthattunk. Különösen úgy óriási teljesítmény ez, hogy mindezt Indonéziából és alig több mint egy millió dolláros költségvetésből szállítják nekünk. Állejtős, véres ökölharcos pusztítás, aki ilyesmire vágyik az megtalálta az esti filmjét.

A Brosnan-éra kifulladása után 2006-ban új alapokra helyezett Bond-franchise második része, főszerepben továbbra is a kütyütlenített, sziklaarcú, előbb üt aztán kérdez Daniel Craiggel. A film rögtön egy pörgős, villámgyorsra vágott autós üldözéssel indít, és ez a Bourne-filmeken alapuló stílus mindvégig jellemző lesz rá. Szerencsére, mert nagyon eltalálták az akciójeleneteket, Bond minden egyes megmozdulása emlékezetesen látványos, hibátlanul koreografált. A filmnek azonban nem mindig tesz jót saját tempója, a főgonosz például egy teljesen jellegtelen figura és a lányok is több időt érdemeltek volna. A Quantum csendje valamivel direktebb, kevésbé okos mint elődje, azonban egy kemény és menő akciófilm, bárcsak mindegyik Bond legalább ilyen jó lenne.

Két évvel az általánosságban legjobb filmjének tartott Vad Banda után (személy szerint Pat Garrették balladája a kedvencem tőle) Sam Peckinpah csak a tálaláson változtatott egy keveset, mindössze a díszítettségből faragott le valamelyest. Hiszen filmjében a '70-es évek elejének angol kisvárosa nem kevésbé kegyetlen környezetnek bizonyul, mint a sok évtizeddel korábbi Mexikó. Valaha idevalósi, mellesleg gyönyörű felesége okán ebbe a közegbe csöppen bele David Sumner (Dustin Hoffman) amerikai matematikus.

Az egész film a modern ember civilizációból a dzsungelbe való visszatérésének, a körülmények hatására újra ösztönlénnyé süllyedésének példázata. Ez pedig már a történet kezdetén lezajlik, a finálé mindössze ennek tudatosítása mind a nézők, mind főhősünk számára. David ugyanis megpróbál beilleszkedni, tűr, tolerál. Más kérdés, hogy a helyiek számára ezek az engedményei, normáknak megfelelő baráti gesztusai semmit sem számítanak. A szemükben ő csak a nyuszika lehet. Sapkában, vagy anélkül. A tengerentúlon tisztelt, társadalmilag megbecsült embert itt kutyába sem veszik, lenézik, viccnek tartják. A garázson dolgozó munkásokat zavarja a szebb nő, a jobb autó, a több pénz. A legnagyobb probléma azonban mégis az, hogy idegen. Az ő falkájuk területére tévedt, és nem látják szívesen. Szerencsére David azonban okos, és még talán épp időben alkalmazkodik a villámgyorsan felborult status quo feltételeihez.

Még a főcím is folytonos, illetve az első lassításra nagyjából egy órát kell várni. Tehát a western whiskygőzös mestere visszavett bizonyos dolgokból, a líraiság háttérbe szorul, teret adva egy egyszerűbb képi világnak, ami valószínűleg jobban is illik a Szalmakutyák feszült hangulatához. Persze az erőszak jelenetek fényképezése és főleg szimbolikája zseniális, David impotenciájának leképezése tökéletes. Aztán a felszín alatt végig jelenlévő sérelmek és indulatok hirtelenjében kirobbannak, a miként pedig csak megerősít abban, hogy ez a dolgok elejétől fogva eleve elrendeltetett volt. Az összecsapás mindössze ürügyeken alapszik, egyik fél sincs tisztában a valós kiváltó okokkal, miközben Hoffman prezentálásában a félénk kisember félelmetesen lényegül át vadállattá. Meglehet, hogy véglegesen. 

Bloody Sam továbbra sem képes hibázni. Pazar megvalósítás, technikailag, színészileg egyaránt. Habár az előjáték egyeseknek talán elnyújtottnak fog tűnni, de higgyétek el, itt minden a helyén van. Az elkerülhetetlen zárlatig vezető út legalább olyan élvezetes, mint az aktus maga. Ja, és ha egy filmben megmutatnak nektek egy medvecsapdát, akkor azt használni is fogják.

Egy fiatal házaspár külön töltött éjszakájának története. Na persze egyikük sem keresztrejtvényt fejteget az eurovíziós dalfesztivál után, mert akkor nem lenne film. Azzal viszont nagyon sokat veszítenénk, mert a Last Night a legjobb romantikus dráma, amit a Blue Valentine óta láttam. Könnyű beleélni magunkat a szituációba, ezért gyorsan kialakul egyfajta kötődés a szereplőkhöz, a párbeszédek bátrak, a hangulat remek és a zárás is hibátlan. Ami meglepett, hogy Keira Knightley mennyire nagyszerűen alakít, simán kiemelkedik a többiek közül. Erős film, nem egyszerű kérdésekkel, mindenkinek ajánlom.

Ez az amire mindannyian vártunk mióta a Marvel elkezdte egy egységes univerzumban filmvászonra küldeni hőseit. Joss Whedon megcsinálta, filmje minden elemében fel tudott nőni a projekt bejelentése óta óriási hype-hoz: a Bosszúállók maga a csúcsra járatott popcornmozi, két és fél órányi tömény szórakozás, mely egyre csak emeli a tétet és az utolsó 40 percben olyan zúzással zárul, ami maximum a Mátrix vagy a Király visszatér legnagyobb pillanataihoz mérhető. Attól tartottam a legjobban, hogy majd nem jut elég idő mindenkire és túlzsúfolt vagy aránytalan lesz a film, itt viszont mindenkinek pontosan megvan a helye és szerepe. Vasember és a Hulk ugyan kiemelkedik szerintem, de a többiek is bőven kaptak poénokat és kiveszik a részüket az akcióból is. Többet nevettem a filmen, mint egy jó vígjátékon, a karakterfejlődés hibátlan, Loki tökéletes főgonosz, a látvány pedig tényleg mindent visz, hatalmas élmény.

Néhol tinivígjáték, néhol keserédes dráma, többnyire azonban feelgood szerelmi történet Ausztráliából az elképesztően fiatal Thandie Newtonnal és Nicole Kidmannel. A főszereplőket nem lehet nem kedvelni, a zenék mindig hozzátesznek valamit a történésekhez, még a szokásos rossz szemmel nézett kapcsolat klisék is végig mosolygósak. A végén majdnem túlvállalja magát és igazából még nem sikerült eldöntenem, hogy szerintem hogy lett volna jobb a zárás, de ez egy hangulatos, nagyon jó film.

A leleményes Hugo az idei Oscar-gála második legsikeresebb filmje volt, a fontosabb díjakat elvivő A némafilmeshez hasonlóan öt szobrot bezsebelve. Most, hogy már mindkettőt láttam kijelenthetem, hogy idén nagyon nosztalgikus hangulatban voltak az akadémia tagjai, hiszen mindkét alkotás a mozi hőskorába visz vissza minket. A Hugo tulajdonképpen a filmtörténet egyik legnagyobb alakja, Georges Méliés előtti tisztelgés, minden kockáról süt, hogy Scorsese maga is filmrajongó. Eközben persze egy nagyon szerethető, nem szájbarágósan tanulságot közvetítő családi film is nagyszerű szereplőgárdával, ahonnan Ben Kingsley és Sasha Baron Cohen alakítása külön kiemelkedik. A két említett film közül szerintem ezé lesz a maradandóbb, tartósabb siker, ne hagyjátok ki.