Pár hete egy igazán különleges filmínyencségre - jobban mondva sorozatra - bukkantam. Azért is tartom fontosnak már az elején leszögezni, hogy nem egyetlen alkotásról van szó, mert jómagam sem vagyok nagy sorozatnéző (egy kezemen meg tudom számolni hányat néztem végig), ám a Birodalom mégis olyan élményt nyújtott, ami miatt érdemesnek tartom a megtekintését.

Elöljáróban fontos megjegyezni, hogy nagy kedvencem a Lynch által jegyzett Twin Peaks, így már a kezdeteknél elfogult voltam a Birodalommal kapcsolatban, lévén a legtöbb helyen a fenti alapműhöz hasonlítják Lars Von Trier (!) minisorozatát. A mindösszesen két évadból és nyolc részből álló sorozat azonban nem bukott el a már kezdetben támasztott magas elvárásaim képzeletbeli magasugrásán, az akadályokat könnyen vette, és – lassan a véghez közeledvén – egyre biztosabb vagyok abban, hogy a kijelentés, miszerint a Birodalom az európai Twin Peaks, kitűnően megállja a helyét. (S finoman azt is hozzátenném, hogyha az előbbi fölvetés igaz, akkor a fiatal Lars Von Trier is sok mindenben hasonlít a fiatal David Lynchre – már az alapötletet és annak megvalósítását tekintve.)

Írásom további részében arra teszek kísérletet, hogy összehasonlítsam a két sorozatot, s ezzel nem titkoltan fölhívjam a különc filmekre éhes befogadók figyelmét Trier sorozatára. Sokan ódzkodnak az alkotótól, ahogyan azt korábbi cikkem hozzászólásaiból gondolom, őket kívánom megnyugtatni azzal, hogy a rendező sokszor kifogásolt gőgjének, vagy modorosságának a Birodalomban nyoma sincs, helyette egy fiatal, jókedvű, színészeit és a filmművészetet alázattal kezelő alkotóval találkozhatunk részről részre.

Mindkét sorozat a kilencvenes évek elején készült (A Twin Peaks 1990 és ’91-ben, a Birodalom 1994 és ’97-ben). Főtémájukat tekintve a gonosz és a jó örök harcára épül mindkét cselekmény, ennek megvalósítása pedig váratlanul mozdítja ki a gyanútlan nézőt ernyedt állapotából. Történik ugyanis, hogy mind a TP, mind a Birodalom egy átlagosnak tűnő történet mögötti titkos szálakat gördíti föl, s a munka során egyre közelebb kerülünk mi nézők is egy olyan hatalomhoz, amivel nem szívesen találkoznánk. Gondoljunk csak Dana és James enyelgésére a Birodalom cinikus Helmerjére, vagy örökké bénázó Moosegard dokijára. Ezek a jelentéktelennek tűnő betétek elaltatják a nézőt, hogy aztán még nagyobb legyen a döbbenet akkor, amikor előbukkan az Igazság.

A két sorozat közti különbség már akár egy-egy rész megtekintése után is szembetűnik: az azonos téma földolgozását Trier – Lynchtől eltérően – jóval több humorral oldotta meg. Erre szükség is van, méghozzá azért, mert a Birodalom, típusát tekintve kórházsorozat, s az események olykor gyomorforgatóan naturalisztikus megjelenítését könnyedén taszítja a mélybe az állandóan megjelenő humor. Ennek segítségével ugyanis fölülkerekedünk az ábrázolt szituáción, s eljuthatunk abba a köztes állapotba, amelyben a sorozat Jó és Rossz közt ingázó szereplői kényszerülnek. (Tehát: a nagyrészt helyzetkomikumokból [itt egyébként üde és a legkevésbé sem fárasztó poénokról beszélek] adódó feszültségoldás eltávolítja a nézőt az ítélkezés kényszerétől, s egyúttal tudatosítja is benne a történet fikciós jellegét – hiszen ha egy orvos nem vesz komolyan egy halálos szituációt, akkor én mint néző miért vennék?)

A kezdőkockák mindkét esetben fontos szerepet kapnak. A Twin Peaksnél Badalamenti andalító zenéje és a szokatlan színvilággal megjelenített (egyébként képzeletbeli) városka ember nélküli, kizárólag a természetre fókuszáló képei segítenek a sorozatra való ráhangolódásra.

A Birodalom prológussal kezdődik, melyben ugyan láthatunk embereket, ám azok nekünk hátat fordítva ténykednek. A sejtelmes, ködös mocsár egykori kelmefehérítőiről szól a bevezető – ez egyébként, a TP-hez hasonlóan minden rész elején elmondásra kerül -, amiből kiderül, hogy az egykori mocsár helyén/ alatt sötét erők harca dúlt, ám a modernizációt követően pont oda épült egy a tudományt istenéül kikiáltó kórház. A hely egyébként (különös fricska) a Birodalmi Kórház nevet kapta. Ám senki sem sejti, hogy a gonosz erők mozgolódni kezdtek, s a Birodalom kapuja lassan megnyílik.

A Twin Peaks sejtelmes vörös színorgiái a Birodalomban is jelentéssel telítődnek, a színválasztásból adódó többletjelentéssel mindkét mű alkotója szívesen játszik. A túlvilág megjelenítése egyértelműen evilági helyhez hasonlít, ám mindkét esetben érzünk valami nyugtalanítót, ami arra enged következtetni: eltávolodtunk az élők szférájától.

A lynchi bordó függönyös szobára egyébként Trier a Birodalom minden részében rájátszik, méghozzá egyedi módon, a részek végén. A stáblista elindulásakor ugyanis egy függönnyel (ez az első évadban fekete, de a másodikban már vörös) leválasztott szobába sétál a fiatal Trier, aki összegzi a látottakat és következtetést von le a történetből adódó sejtésekkel kapcsolatban. Rendezőnk ezen aktussal fölülkerekedik az általa ábrázolt világon, s egyszeriben már abban sem vagyunk biztosak, hogy a folyton emlegetett Jó és Rossz közül ő melyik oldalon áll.

(Ez a távolságtartás egyébként Lynchet nem jellemzi, ő nem rendezőként, hanem szereplőként – Gordon Cole karaktere – jelenik meg a teremtett városlakók világában, ugyanakkor a Jó és Rossz közt való állásfoglalás hiánya őt is ugyanúgy jellemzi.)

A szereplők közt is meglepő átfedések vannak. A Twin Peaks törpéjét és óriását alakító színészek nem mindennapi tulajdonságait használta ki Lynch ahhoz, hogy szájukba olyan szavakat és elméjükbe olyan tudást adjon, amit mi – hétköznapi halandóként – nem élünk meg triviálisként.

Ugyanígy a Birodalom Down-kóros (testvér?)párja egy a szereplőktől élesen elkülönített mosogatószobában dolgozik, s közben olyan megállapításokat tesz az ott dolgozókról és a sötét erőkről, aminek sem az orvosok, sem a betegek, de még mi, nézők sem vagyunk birtokában.

A Twin Peaks Log Ladyje (Tuskó Lady) az, aki mindvégig ismeri a titkos átjárót és az erdő ismeretlen erőit. Ehhez hasonlóan a Birodalom első részeiben szimulánsként föltűnő Drusse asszony az, aki – médiumként – kommunikálni képes a lelkekkel, adott esetben segíteni is tud rajtuk. A szerelmes, játékos fiatalok is szerepet kapnak a sorozatokban: ők a lynchi világ iskolásai és a trieri kórházsorozat orvostanhallgatói. A kezdetben töretlenül jó, ám a végső tragédia után ördögivé váló Cooper ügynök pedig Krögshoj doktorhoz hasonlatos. Érdekes még a Birodalmi Kórházban napvilágot látó félig élő félig halott, félig jó, félig rossz óriáscsecsemőt összevetni a skizoid Lelanddel (aki ugye Laura Palmer apja és gyilkosa egyben), de nem szabad elfelejteni a Radírfej babáját, aki újabb párhuzamot indíthat el a két rendezői világ alkotásai között.

A Twin Peaksben és a Birodalomban olyan kérdések kerülnek elő, melyeket nevezhetünk elcsépeltnek, ám semmiképp sem kérdőjelezhetjük meg örökérvényű jellegüket. Mindkét sorozatot rendkívül érdekesnek tartom, annak ellenére, hogy a kettő akár egy is lehetne. Bár nincs tudomásom róla, Trierre mennyiben hatott Lynch munkássága, az viszont teljességgel bizonyos, hogy a két alkotó által ábrázolt világ, olyanra sikerült, amit kihagyhatatlan élménynek gondolok a filmrajongók életéből.