A kezdetek kezdetére kell visszamennünk, hogy fölfogjuk. Hogy megértsük azt, miért szenvedünk, stresszelünk, küzdünk, sokszor eredménytelenül az egyre modernebb és – elvileg – egyre kényelmesebb világban.

Kezdetben vala Ádám és Éva, akik ettek abból a bizonyos tiltott gyümölcsből. Ennek következményeként száműzve lettek a Paradicsomból, életéveik száma (isteniről) emberire csökkent. Onnantól fogva meg kellett küzdeniük saját megélhetésükért, a föld megműveléséért, a vad elejtéséért, a nőknek pedig fölfoghatatlan fájdalmak közepette kellett életet adniuk gyermeküknek.

A Biblia szerint – és most tegyük föl, hogy elfogadjuk a tanítást – minden bűnünk visszavezethető erre a legelsőre, a tudás iránti vágyra. A kezdetben még csak kíváncsiságban gyökeredző érzés mára kitágult: kutatócsoportok, tudósok, fejlett tudomány és technika. S minden mire irányul? Hogy könnyebbé tegyük életünket, amiben (elvileg) szenvedésre kárhoztattunk.

Mire jók a gépek? Hát arra, hogy ne nekünk, embereknek kelljen szenvednünk a gyárakban, a földeken stb. Mire jók a gyógyszerek? Hogy ne legyenek fájdalmaink. Mi a tudomány egyik legfontosabb célja? Az emberi élet hosszabbítása. Még ha sarkítok is, erről van szó. Legyünk egészségesek kívül-belül, járjunk minél több szűrővizsgálatra, műtessük meg magunkat, ha valami „hiba csúszott a gépezetbe”. Mondanom sem kell, hogy az egész mögött borzasztóan nagy üzlet van, ám a vállalkozás alapja egyértelműen az ősbűn következményei ellen irányul.

Ám, ha jobban belegondolunk, az emberiség kollektíven el lett átkozva, vagy finomabban: ki lett űzve a Paradicsomból. Emiatt pedig tehetünk mi bármit emberi léptékeinkkel, az isteni törvény ellen képtelenek vagyunk harcot kezdeni. Vegyünk csak néhány triviális példát. A legtöbb találmány, ami az életünket fölgyorsítani, s ezáltal könnyedebbé tenni készült, valójában több esetben okoz zavart, idegességet, s legvégül stresszt, mint megkönnyebbülést. A gépek ugyanis elromlanak, legyen szó most akármiről. És akkor megáll a munka a földeken, leáll a termelés a gyárban, de elmegy otthonról a net, elvesznek az adataink, emlékeink, munkánk, hadd ne soroljam.

Ez meg ugye minden, csak nem jó. Ekkor jön a szentségelés, az idegbaj és tulajdonképpen távolabbi következményként az állandó félelem, hogy az általunk létrehozott gépek, vajon mikor „fordulnak ellenünk” (és itt most nem az Animátrix alaphelyzetére gondolok).

Tehát a bibliai időkben bűnhődnünk kellett valamiért, s ebből adódóan, akár közvetlenül, akár közvetetten, de ma is bűnhődünk. Ezt a tényt tágítja más-más vízióvá Lars von Trier alkotásai során, lássunk most – a teljesség igénye nélkül – pár darabot, az ide illeszthető műveiből.

A bűn lélektana (1984)

Trier első egész estés filmjét fordítják néha A bűn mélységeinek is, s talán ez utóbbi helyénvalóbb a film ismeretében. Melankólián és Antikrisztuson edződött friss Trier-fanoknak kevésbé ajánlanám ezt a 84-es darabot, tekintve, hogy képvilága zavarba ejtő, történetvezetése pedig erős koncentrációt igényel. Töredelmesen bevallom, én magam is kétszer láttam neki, első alkalommal képtelen voltam bekapcsolódni a hipnotikus utazásba. Mert hipnózis veszi kezdetét az alkotás elején. Kairóban segíti transzba egy egyiptomi férfi a főszereplőt, Fishert, aki európai útján szerzett élményeit képtelen földolgozni.

A sárgás-vöröses fények az egész filmben meghatározók, sok a sötét jelenet, laptopon nem ajánlom nézni, bár a szükség nagy úr.

Fisher Európába – gondolatban – visszatérve, újraéli találkozását Osborne-nal, a nyugdíjazott nyomozóval, aki nem örvend túl nagy elismerésnek szakmájában, mivel írt egy könyvet A bűn lélektana címmel, amit visszahívtak az akadémiai könyvtárakból, mondván inkább fikció, mint tudomány.

Fisher viszont pont ezt a könyvet készül fölhasználni nyomozásához, melyben egy sorozatgyilkos, Harry Grey után kutat, aki lottóárus lányokat szemel ki áldozatul. Az írás utasításait parancsul véve, Fisher úgy próbálja elsajátítani a bűnöző gondolatmenetét, hogy belehelyezkedik a szerepébe. Innen pedig nincs menekvés.

A bűn lélektana három szinten játszódik, s emiatt néhol kevéssé követhető. Fisher és Osborne szintje a nyomozás és a mindennapi élet rétege, a Harry Grey-jé átlényegült Fisher szintje a következő, s a harmadik a körülöttük élők viszonyulásaira, bűnösségére koncentrál. A szintek közti váltás egyrészről érdekes, más szempontból sokszor nem egyértelmű: a trieri dogma-film szabályai előírnak bizonyos megkötéseket a filmforgatáshoz. Emiatt nincs vágás, csak a kézikamera lassú mozgása. A vágóképek a szemünk láttára transzformálódnak, s így lesz egy befejező képkockából egy következő jelenet első képe. Mindez előhívja az álomszerűség és a hipnotizáltság képzeteit is, melyekkel együtt élvezhetőbb, teljesebb lesz a filmélmény.

Táncos a sötétben (2000)

Selma Jezkova szerepében Björk, ez sok mindent előrevetít a Táncos a sötétben világával kapcsolatban. Szürreális musicallel van dolgunk, melyben az egyik legnagyobb bűn, a gyilkosság kerül középpontba. Érzékeny nőknek semmiképp sem ajánlom ezt a Trier-filmet, ugyanis egy súlyos szembetegséggel küszködő (majd a film végére teljesen megvakuló), fiát egyedül nevelő, az életben mégis mindig a szépet látó nő története ez, aki beletörődik sorsa sötétjébe, hiszen ő már úgy is látott eleget.

A környezetét alkotó emberek számító volta és aljassága tovább gerjesztik a néző indulatait, ám az együttérzést, vagy a film hangulatát sokszor kizökkentik a menetrend szerinti dalbetétek. Főleg úgy, hogy mivel Björk énekel, azoknak is meg kell barátkozniuk nem mindennapi stílusával, akik amúgy soha nem hallgatják. (S valljuk be, ez elég nagy feladat.)

Egy musicalben semmi szörnyű nem történhet. Ám Trier szerint ez nem biztos, hogy így van…