Wajdi Mouawad drámája kacifántos utat járt be addig, amíg eljutott Magyarországra, az Ódry Színpadra. Erdeős Anna diplomamunkájául választotta a megrázó darab színpadra vitelét, ám próbálkozásának sikeressége erősen megkérdőjelezhető, főleg akkor, ha a néző tudja: a Mouawad-drámából készült egy másik adaptáció is, mégpedig pár évvel ezelőtt. A Felperzselt föld című majdnem Oscar-díjas filmről van szó, melynek hatása olyannyira erős, hogy az Erdeős rendezte darabot egyre hozzá méri a befogadó, ez utóbbi rovására.
Adaptáció esetén az aktuális művész mindenképp nehéz fába vágja a fejszéjét. Hogy miért is? Azért, mert ilyenkor saját gondolatait, esetleges újító (egyéni) meglátásait kell egy olyan eszköztáron „átúsztatnia”, amit előtte valaki más töltött meg tartalommal. Már a kezdő lökés is rendkívül érdekes. Egy feldolgozás ötlete azt az idilli reményt hivatott megtestesíteni, hogy képes vagyok a másban magamat meglátni. Az adaptáló művész nem vállal keveset: miután magára és mondandójára vetítette a más által megírt művet, megpróbálja úgy alakítani, hogy az eredmény valahol az utánzás és a teljesen különálló alkotás között legyen. Az adaptáció során mindig úgy alkotunk, hogy valami megfoghatatlan szimbiózist próbálunk megszülni a kiinduló alapmű és saját „változatunk” között. Ha a végtermék természetes, hiteles és a nézőnél is működik, akkor jól végeztük a dolgunkat. Ellenkező esetben hibát követtünk el.
Az Incendies története olyan örvény, mely magával ragad és nem enged az első összecuppanás után. Anya és két gyermeke drámája ez, mely a távoli Libanonba és megannyi sötét emlékhez nyúlik vissza. Vannak dolgok, amiket jobb nem tudni – fontos mondat, kvázi mottója a drámának, melyben az emlékek fekete szutyka megrepeszthetetlennek hitt betonburokból tör elő, hosszú évek csendje után. A kiindulási pont tényei (anya-fia-lánya háromszög) később további ismeretlenekkel lesznek gazdagabbak, a kezdetben dacoló, majd a múlt titkainak megismerése után egyre inkább beletörődött Jeanne és Simon számára. Külső-belső harcuk döbbenetes módon ér véget, számos logikai bukfenc és előre nem megjósolható fordulat után.
Egy csavaros történetet kell tehát prezentálni. Érdekes tény, hogy bár az eredeti Mouawad-darab is színházi mű, a cselekményt logikusan, mégsem kiszámíthatóan az Incendies-ből adaptált film (Incendies – Felperzselt föld) építette föl, az Ódry Színpadon látható Futótűz pedig bár igyekezett, nem igazán sikerült neki. A feladat ugyan valóban nehéz (úgy előadni egy meglehetősen összetett és csavaros múltkutatást, hogy a néző ne vesszen el a kavargás forgószelében, de ugyanakkor ne is csettintsen önelégülten az első fél óra után: „tudom mi lesz a vége!”) ám talán-mentőövként szolgálhatott volna a Futótűzhöz a Villeneuve-film, hisz az utóbbi alkotás 2010-es, és elég nagy visszhangot is kapott akkoriban. (Bár ez ugye újszerű helyzet lenne megintcsak: egy adaptáció adaptációja.)
Mindkét feldolgozás maradt a párhuzamos történetmesélés eszközeinél, s ez egy emlékezést témául emelő történetnél nem is meglepetés. Ám amíg a Felperzselt föld jól elkülönítette az idősíkokat és szereplőket (épp ettől vált ördögien logikussá és néhol sokkolóan hatásossá a film), addig a Futótűz kicsit zavarosra vette a figurát: a színpadon jelenlévő színészek időtől és tértől függetlenül helyükön maradtak, s egy másik idősík szereplőivel egy térben (ám figyelem! nem egy időben) folytatták a jelenetet. A múlt és a jelen tekintetei ugyan nem találkoztak (ezek a hangsúlyos „mellénézések” utalhattak a két nézőpont [anya-gyerek] különbségére vagy az asszony történetének meg nem értettségére), a szereplők helyben maradása, s az ebből adódó hirtelen szerepváltásai (hat színész játszik hatnál több szerepet) viszont néhol kifejezetten zavaróak voltak. Többször elgondolkoztam azon, hogy szűz szemmel vajon mennyire érteném a drámát. Az idősíkok, szereplők és különféle történetek összemosása akár követhetetlenné is formálhatta a darabot. Erre kifejezetten „jó” példa az olyan elemek fölnagyítása, amik kevésbé fontosak a valódi történet szempontjából (itt Jeanne matematikai eszmefuttatásaira gondolok, ami akár mókás is lehetett volna, de nem itt) és az olyan elemek semmissé tétele, amik igencsak fontosak lettek volna a dráma tetőpontját és a végkifejletet illetően (a történet aktuálpolitikai vetületéről egyáltalán nem esett szó, mintha a libanoni összecsapások és a terror súlya alatt meg nem roppanó Nawal története a Futótűzben egyszerű, fiatalon meglett naiv menyecske őrületig tartó botladozásaivá vált volna).
És ha már a dráma. A Felperzselt földnek már a nyitójelenete is borzasztó erős, s a film ehhez zárkózik föl folyamatosan és sikerrel. A fecsegés helyetti hallgatás, a tekintetek fontossága az első három perces teaserből is szépen látszik, s ezt a vonulatot követve kapunk egy hiteles, megrendítő drámát. Érdemes a szereplők lelki odaadását figyelni, az elfojtott és elengedett könnyeket, a testvéri ölelést és a nézések irányát. Ezzel szemben a Futótűz mintha csúfot űzött volna Nawal tragikumából. A filmben egyébként mesésen megformált jegyző (Rémy Girard) a darabban néhol elvicceli szerepét, néhol pedig egy, az indulatait kordában tartani képtelen, ideges öltönyösként jelenik meg előttünk. Jean Lebel feladata a lány és a fiú megnyugtatása és támogatása lenne, a Futótűz Lebelje azonban inkább dorgál és parancsokat oszt.
Udvaros Dorottya bár erős jelenség a színpadon, a tizenévesen teherbe eső Nawalt talán nem vele kellett volna eljátszatni, így ugyanis még inkább szembeötlőek voltak a közte és kollégái között lévő kvalifikációs különbségek (most a bátortalan hanghordozásra, a színtelenségre és a sok bakira gondolok). Nawal drámáját ugyan próbálja „megmenteni”, mégis akad olyan összetevő, ami a felsoroltakon túl is eltávolít bennünket a lényegtől. A Futótűz ugyanis néhol vicces. És ez különösen azért zavaró, mert a történet fontos pontján egy háborús helyzetben agresszív gyilkológéppé vált férfi tesz erőszakot a megtörhetetlen Nawalon. Abou Tarek (a gyilkológép) itteni belépője inkább való egy Lynch-filmbe, vagy valami acidpartira, mintsem egy ilyen volumenű darabba. De a rendező továbbmegy: a Gyergye Krisztián alakította Tarek a Futótűzben egy büszke ripacs, aki hullát gyaláz és bohócorrot tesz föl mindehhez. S így tolódnak el a Felperzselt földben egyébként megtalált hangsúlyok.
Jeanne és Simon múltkutatása olyan bad trippé válik, melyben sem a set, sem a setting nincs helyén. A flashbackek túljátszottak, a humor érthetetlenül lopódzik be a cselekmény hálójába, a díszlet nélküli díszletben minden átértelmeződik és a katarzis sem jön. Pedig jó lett volna.
Az összehasonlított adaptációk:
Felperzselt föld (Incendies), r.: Denis Villeneuve, 2010.
Futótűz, Ódry Színpad, r.: Erdeős Anna, szereplők: Gergye Krisztián, Kerkay Rita (e.h), Rada Bálint (e.h.), Szalontay Tünde, Terhes Sándor. Bemutató: 2012. február 24.
