A sorozat következő részében két olyan filmről lesz szó, melyek egymáshoz nemigen mérhetők, mégis kezelhetők együtt a téma megkötéseit figyelembe véve.

Mi választ el gyereket és felnőttet egy olyan világban, ahol nincs már igazán átmenet a két állapot között? A jelen gyermekeit már kevésbé szüleik, inkább környezetük készíti föl arra, hogy felnőttként tekintsenek magukra. Egy elárvult fiatal, Dick történetét és drámáját dolgozza föl mai első filmünk, a Kedves Wendy!.

Az ezután tárgyalandó alkotás komolyabb eszköztárral és témaválasztással dolgozik. A naiv, ártatlan, Istenfélő Beth mindent meg szeretne adni újdonsült férjének még akkor is, ha cselekedeteivel szép lassan átlépi a jó és a rossz közt feszülő – olykor meglehetősen vékony – határt. A Hullámtörés a bűnbeesés történetét meséli el olyan megvilágításban, hogy a nézőt is képes zavarba hozni vele

Kedves Wendy! (2005)

A fegyvertartás néhol tiltott, néhol megengedett, ám a film szempontjából ez a tény kevéssé lényeges. Az átalakulás azonban figyelemreméltó, ahogyan egy véletlenül a fiúhoz kerülő fegyver képessé teszi gazdáját arra, hogy átértékelje addigi, s jövőbeli életét.

Dick, környezete által teremtett feltételek alapján gyerek még. Apja az alkotás elején bányaszerencsétlenségben leli halálát, s innentől nevelőnője, Clarabell látja el a fiú körüli teendőket. A mindig meleg reggeli, az anyai gondoskodás olyan burokba zárja a fiút, mely neki is kedves, s önmagától nem tűnik úgy, hogy ki akarna lépni ebből az állapotból.

Érdekes elgondolkodnunk azon, mi teszi felnőtté a gyereket. Az első munkahely? Az első számla? Ma inkább ilyenekben kell gondolkoznunk, a tapasztalat alapján a szülőktől anyagi értelemben vett függetlenség az a lépés, ami elviekben felnőtté avanzsál. Azonban megállapítható, hogy mindez édeskevés. Hány infantilis, gyermeki szemlélettel rendelkező felnőttbe botlunk nap mint nap?

Nem is ezzel lenne a baj, hisz a dolgokhoz való ilyetén hozzáállás alapja az a gyermeki tisztaság és őszinteség, ami oly ritka mostanában. De az állapot mással is fenyeget. A világban való helytálláshoz ugyanis elménkben is föl kell nőnünk, nem csak testiekben. Akkor mégis mi az a pont, amit át kell lépnünk, és hogyan?

Dickhez véletlenül egy fegyver kerül, s innen indul a Kedves Wendy! cselekménye. Munkatársáról, Stevie-ről egy átlagosnak tűnő, öltözőbeli beszélgetés során kiderül, hogy érdeklődést tanúsít a téma iránt. Dick új szerzeményéhez csatlakozik Stevie pisztolya, s megalapítják a Fegyveres Pacifisták klubját, melynek szabályai szerint aktívan foglalkoznak a fegyverekkel (könyvtárnyi tudást fölhalmozva róluk, lőgyakorlatokat is tartva a titkos szentélyükké emelt elhagyatott bányában), maguknál is tartják szerzeményeiket, de ami a legfontosabb: soha nem használják azokat.

A hétköznapi kapcsolatból hamarosan bensőbb érzelmek bontakoznak ki. A fiúk elnevezik lőfegyverüket, Dick Wendyje így emberi szintre emelkedik, a fiú hangján megszólaló narrátor végig úgy közvetíti az eseményeket, hogy Wendyhez beszél. A csapathoz újabb tagok csatlakoznak, céljuk pedig nem más, minthogy belső fölvértezettségük foghíjait betömjék egy külső segítséggel, a fegyverrel.

Nem hagyható figyelmen kívül a változás, Dick és társai ettől a mindig maguknál hordott megerősítéstől olyan bátorságra tesznek szert, ami addig nem kísérte életüket. A gyors felnőtté válást azonban ellenpontozzák a titkos szeánszok, melyek alkalmával legtöbbször be is öltöznek, s ez az a játék, ami elgondolkodtat: vajon tényleg elég egy erőt sugárzó tárgy biroklása ahhoz, hogy kilépjünk a gyerekkorból, vagy attól még, hogy fegyverünk van, ugyanúgy szerepjáték rajongó gyermekek maradunk?

A fegyveres pacifisták hibát követnek el. Mégpedig abban, hogy nem fölnőnek, hanem egy újabb gyerekkorba (annak minden naivitásával és hiszékenységével együtt) taszítják magukat azzal, hogy egy saját maguk által kiépített mesevilágba helyezik át életük lényegét. És itt jön a csavar. Azért nem tekinthető a gyerekkorból kilépettnek az ilyen ember, mert egy olyan szabályrendszer szerint éli életét, ami nem alkalmazkodik a valódi élethez, csak az általa kitalálthoz.

A hozott rendnek való gőgös engedelmeskedés elvezet a film tragédiájához, mely kevéssé a bűnt fedi föl előttünk – ahogy a sorozat eddig tárgyalt alkotásai -, helyette inkább azt, hogyan jut el a bűnözéshez egy csapat fiatal, akik nagykorúságuk ellenére a gyermekkor csapdáit lakatolták magukra.

Hullámtörés (1996)

A hullámtörés az a pillanat, amikor a szikla és a tenger kavargó vize összetalálkozik egy pillanatra, hogy aztán újból szétváljon. A távozást azonban ismétlődő találkozások követik, s a hullám ugyan minden alkalommal megtörik, a sziklát is gyengíti, koptatja egyúttal.

Így írható le Bess és Jan kapcsolata. Épp, hogy összeházasodtak, s a lány megismeri a testi örömöket, Jannak el kell utaznia, egy olajfúró hajóra dolgozni.

Bess egy az idegenek számára elzárt, mélyen hívő közösség tagja, akik önbíráskodva pokolra küldik a bűnösöket, s szigorú, már-már bigott szabályaikat tartják szentnek.

A film alapkérdése arra vonatkozik, hogy mi a Jó? A Bibliával, s a tanításokkal ellentétben Bess valami olyasmit képvisel, amit csak ezzel az egy szóval lehetne leírni. Már az esküvőjén előkerül odaadásának ténye, sógornője ekkor említi meg először, hogy olyan embert ismert meg Bessben, aki képes mindenét odaadni akkor, ha segíteni akar.

Bess a történet kezdetétől különleges kapcsolatot ápol Istennel, gyakran imádkozik, s mintha az Úr válaszolna is neki. Később ebben a tényben elbizonytalanodik a néző, a lány tüneteit inkább az őrület, vagy a skizofrénia kórrajzában véli fölismerni.

Jan balesetet szenved, lebénul. Bess magát okolja (mert ő imádkozott férje hazatéréséért), s meglepő vezeklésbe kezd. Férje tanácsára kétségbeesetten próbál szexuális kapcsolatot létesíteni idegenekkel, hogy aztán elmondja élményeit a béna, életerejét elvesztő, kissé perverz Jannak.

Az áldozathozatal, a szerelem és a szexus ellentéte és a paráznaság a film főtémájává válik, s nem szűnik a feszültség akkor sem, amikor már maga Jan próbálja leállítani fiatal feleségét, mondván úgy érzi, az ördög szállta meg, s ő adja ezeket a furcsa tanácsokat.

Bess meglátása az, hogy a szerelem nem közelíthető a szexushoz, így az, hogy másokkal lefekszik nem megcsalás.

A házasság férfi és nő egyesülése Istenben, s ez – Bess hozzáállása alapján – nem fölülírható.

Így lesz a naiv, gyermeki nőből egy város által megvetett szajha, aki lassan elveszti józaneszét, ami addig sem volt mindig birtokában. (Erre csak utalásokat kapunk a filmből, de Dodo konkrétan kimondja egy alkalommal, hogy Bessnek nem ép az elméje).

Diagnózist nehéz fölállítani, a film végén erre tesz kísérletet a lányt (és egyébként férjét is) kezelő orvos, ám megtorpan a szavak használhatatlansága és üressége miatt. Szíve szerint azt mondaná a lányra, hogy Jó volt, s ez okozta vesztét, ám a régi hagyomány és a városi bigott öregek szerint nincs nagyobb ellentmondás mint az említett kifejezés és Bess jelleme között.

Hogyan definiáljuk ezt az önmegsemmisítő önfeláldozást? Paráznaság? Örület? Skizofrénia? Infantilizmus? Olyan kérdések ezek, melyekről lehet vitatkozni, de ítéletet hozni – emberként – semmiképp. A falu vénei pokolra küldik a szentségtelen Besst a film végén, ám az isteni parancsra Dodo elhaló hangja figyelmeztet. Elvégre az önbíráskodás is bűn, az ítélethozatal olyan feladat, ami nem minden esetben a mi vállunkra nehezedik.