Mire eljutott itthonra is, mind az Antikrisztus, mind a Melankólia blockbusterré vált, így olyanok is kötelezőnek vették e két alkotás megtekintését, akik aztán fejüket fogva osontak ki - film közben - a moziból.

Először lőn az Antikrisztus (akármennyire is baljóslatúan hangzik), aminek már a hivatalos premier előtt jó mély gödröt ásott a sajtó, mondván (írván), hogy horror-pornóról lesz itt szó, s nem lehet megmaradni a vászon közelében annak, akinek birtokában maradt még némi jó ízlés. Persze a kép ennél jóval árnyaltabb. A Cannes-ben a legjobb női alakítás díját bezsebelő Charlotte Gainsbourg méltó színész a feladatra, eljátszani a Gonoszt, eljátszani a nőt, még ha ez egyszerre zavarosnak és megoldhatatlannak tűnik is.

Aztán jön a Melankólia, amit megelőz egy híres nyilatkozat, no nem az üdvös fajtából. A világ szeme újból Trierre szegeződik, és nem csak új filmje miatt. Mindez elegendő volt ahhoz, hogy az itthoni premier előtti hónapokban izgatottan várjuk a Melankólia-élményt. Vajon hiába? Erről a két filmről, s a sorozatban témául emelt bűnnel való összefüggésükről lesz szó.

Antikrisztus (2009)

A film alaptörténete egy gyerekét elvesztő fiatal házaspár gyász alatti korszakát dolgozza föl, annak minden szenvedésével és tragédiájával együtt. A Gainsbourg alakította nő válláról férje (Willem Dafoe) igyekszik levenni a bűn terhét, hiszen a nő úgy érzi, ő felelős egyetlen gyermekük haláláért. (Miközben a kisfiú kiesett az ablakon a pár éppen szeretkezett, s a film egy árulkodó képkockája arra enged következtetni, hogy anyja látta mire készül a gyermek, mégsem tett semmit akkor, amikor még tehetett volna.)

Az egyébként terapeutaként dolgozó férfi fejébe veszi, megszabadítja feleségét legnagyobb félelmeitől, ezért Éden nevű birtokukra költöznek egy kis időre. Idővel kiderül, hogy a nő leginkább a természetet tekinti ellenségének, s lassan az is világossá válik, miért.

A divatos újféle terápiák természetközeliségén és természettel való kapcsolatán túlmutat a filmben előkerülő Természet, amivel a nő – egyébként férje kérésére – eggyé olvad a történet elején. Itt nem másról lesz szó ugyanis, mint a női természetről, s ez kiegészülve az Édennek nevezett erdőszéli lakkal gonosz erők játékát indítja. “A természet a Sátán temploma” hangzott el a film előzetesében, s valóban, az Antikrisztusban megjelenő halott, sebesült, kölyküket elvesztő állatok képei egy olyan rend fölbomlását vetítik elénk, amiből már csak egy apró adalék hiányzik a káoszhoz.

A fiatal feleség által sokáig tanulmányozott nőirtás az a téma, ami még inkább megalapozza a tudatot: a nők eredendően bűnösek, s emiatt bűnhődniük kell, mert bennük van a gonosz. Ám mindezt a helyzet másik oldaláról megélve, mélyről föltörő agresszió és brutalitás lesz rajta úrrá, férjében pedig szépen lassan tudatosul (megtalálja a régi jegyzeteket, és azokat a fényképeket, melyek alapján bizonyossá válik, hogy választottja nem volt túl gondos anya), hogy milyen erőket szabadított föl.

Ősi tanítások szerint a férfi a szellemi, a nő pedig a természeti lény, lévén utóbbi élete minden szakaszában közelebb áll az anyatermészethez, mint párja. Legyen szó az otthonteremtésről, az áldott állapotról, a gyermeknevelésről, vagy a családi tűz melegéről. Mivel a természet az alkotás koncepciója szerint a Sátán temploma, az ahhoz közelkerülő nő mindennapjaira is hatással van. Érdemes ebből a szempontból megfigyelni a filmet, különös figyelmet fordítva a nő szexuális étvágyára és aberrációira, melyek szintén inkább ösztönös, testi vágyainak engedelmeskedő (s nekik parancsolni nem tudó) lényként jelenítik meg őt.

Külön fricska, hogy Trier az Antikrisztust Tarkovszkijnak ajánlja, aki mindenek fölé helyezte a természetet, s erre filmjeiben is különösen nagy hangsúlyt helyezett.

Melankólia (2011)

A trieri világvége-film, három fölvonásban. Charlotte Gainsbourg itt is kulcsszerepben, mellette Kirsten Dunst és Kiefer Sutherland. Arról, hogy ki viszi el a hátán a filmet (vagy hogy elviszi-e valaki egyáltalán) lehetne vitatkozni, ám én nem szeretnék állást foglalni ebben a témában.

A negatív visszhangok ellenére nekem nem volt akkora csalódás a Melankólia, ám kétségtelen, hogy elmaradt az elvárásaimtól.

Már a nyitóképek között nyilvánvalóvá vált, hogy újabb Tarkovszkijra való utalással lesz dolgunk, mivel egy a Solarisból (egész pontosan a film helyszínéül szolgáló űrállomás könyvtárából) ismerős festmény bukkant elő a többi közül. A Solaris fő tézise, a természet és a világ – az ember számára való – ki- és megismerhetetlensége általánossá tágítva a mindennapjainkban is élénk probléma. A tudomány fegyvereivel fölvértezettek számára óriási csapás lehet (s talán lesz is?), amikor kicsúszik kezükből a gyeplő, s ellenük fordul az általuk vizsgált alany, a természet. A világűr vizsgálatának, új bolygók fölfedezésének és idegen létformákkal való megismerkedés lehetőségének vethet egyszeriben véget az, ha jön egy kisbolygó, s a Földnek annyi.

A Melankólia elnevezésű égitest, egyfajta büntetésként (nem akarok megint a kreacionizmus csapdájába beleesni, úgyhogy mondhatjuk előre meg nem jósolható jelenségnek) csap le az emberiségre, s velük együtt az összes élőlényre bolygónkon. Justine (Kirsten Dunst) jóslata, miszerint a bűnös emberiségnek vége lesz, beteljesül, még akkor is, ha egészen a film utolsó másodpercéig várunk arra, hogy talán mégsem. Az először eltávolodó, majd újból közeledő égitest pusztító hatást mér mindenre, amit ismerünk.

Borzasztó érzés kerített hatalmába a film nézésekor. Belegondolni a világvégébe egyszerre abszurd és félelmetes. A halálhoz ugyanis hozzátartozik (jó esetben) annak egyedi, személyes volta. Szeretnék úgy meghalni, ahogy az ükapáim és a dédanyáim, úgy, hogy tudom: örökséget hagyok magam mögött. S nem pedig úgy, hogy nem csak én válok semmivé, hanem mindenki más, aki él.

Egyfajta végítélettel hozható összhangba a Melankólia, ha figyelembe vesszük az tradícionális világkor-fölosztást, vagy az ősi jóslatokat. A kiismerhetetlen világ, annak mozdulatlan mozgatójával még váratlan meglepetéseket okozhat.