Az utolsó Harry Potter-regény filmváltozatának második felvonása a rajongók nagy örömére sem nekik, sem a laikus, nem Potter-fanatikus közönségnek, de még a kritikusoknak sem okozott csalódást.

A film pontosan ott folytatódik, ahol az első rész abbamaradt. Az alkotók a flashback segítségével felidézik hol is hagytuk abba a történetet. Ekkor még nem is sejtjük, hogy ebben a részben úgy használják ezt a filmes eszközt mintha muszáj lenne. De nem csak a „visszatekintésekből” van zavaróan sok a filmben, hanem az olyan jelenetekből is, amik egyszerűen hatásvadászak. Ezeket általában monumentális zenei aláfestéssel párban kapjuk.

A film mentségére legyen mondva, unalmasnak nem unalmas. Pörögnek az események, egymás után jönnek a látványosnál látványosabb jelenetek. Mint az előző részek esetében is, most is vannak apróbb eltérések a könyv és a film közt, így aki olvasta a könyvet, számíthat pár érdekes dologra. Az adaptációk egyik legnagyobb hibája mindig az, hogy a filmen nem lehet pontosan ugyanazt bemutatni, mint amit a könyv leír. Így esik, hogy a mozgóképi változat bizonyos eseményeket elnagyol vagy kihagy. A Halál ereklyéi 2. rész esetében talán bocsánatosak az átírások és kihagyások.

Még egy pozitívum, hogy ugyan 3D-ben is vetítik a filmet, az alkotók mégsem erre összpontosítottak. Nem áldozták be a filmet azért, hogy csupán csak látványos, 3D-ben még inkább eladható jeleneteket készítsenek.

A szereplőkről nagyon nincs mit írni. A három főszereplőnek már zsigerből jön a maga karaktere, több mint 10 éve jóformán velük kelnek és fekszenek. Szívfájdalom, hogy a zseniális Helena Bonham Carter csupán igen kis szerephez jut ebben a részben – megjegyzem, köze van a film egyik legemlékezetesebb jelenetéhez.

A Halál ereklyéi 2. rész méltó lezárása a Potter-sorozatnak. Bár könnyes szemeket nem láttam, itt valami mégis véget ért.