Lars von Trier filmjeit lehet az egekig magasztalni, vagy szívből gyűlölni, egy biztos, szó nélkül nem lehet mellettük elmenni. Ez a megállapítás fokozottan igaz legutóbbi filmje az Antikrisztus kapcsán. Kétség sem fér hozzá, hogy az Antikrisztus, a dán rendező eddigi életműve legsokkolóbb, legmegrázóbb alkotása.
A történetben adott egy házaspár (Charlotte Gainsbourg és Willem Dafoe), akik a film elején elveszítik kisfiukat. Egyikőjük sem bírja feldolgozni ezt a borzalmat. Átmenetileg egy „Éden” nevű helyre költöznek, hogy egyedül lehessenek gondolataikkal, de képtelenek túljutni a történteken.
A naturalisztikus ábrázolásmóddal bemutatott gyötrelmek, lelki vívódások hihetetlen megrázóan jelenítik meg a szereplők érzelmeit, gondolatait. Ezzel a gondolattal vitatkoznak leginkább a filmet nem kedvelők – akik nem mellesleg szép számmal vannak a kritikusok és laikusok körében is -, mondván, ez már nem művészi, hanem nemes egyszerűséggel pornós. Aki viszont ilyet állít, az még nem látott Pasolini-filmet, mert az olasz neorealista alkotó esetében ténylegesen felmerül a kérdés, hogy valóban ez a legmegfelelőbb kifejezési mód a film mondanivalójának bemutatására. Lásd pl. a Salo – avagy Sodoma 120 napja c. filmet, ahol a fasizmust igencsak sajátos módon értelmezi a rendező.
Egy biztos, az Antikrisztus-hangulat magával ragadó. Az ember vagy beleéli magát az eseményekbe és próbál szabadulni abból a hihetetlenül nyomasztó közegből, amibe a film sodorja, vagy eleve kívülről próbálja szemlélni az eseményeket, ebben az esetben viszont igyekszik minél távolabbról tenni azt, mert nem szeretne ennek a fülledt légkörnek a részese lenni. Valójában nem is számít igazán, melyik következik be, mert a nézőt mindkét esetben megrázó élmény fogja érni.
Technikailag leginkább az operatőri munka és a fényképezés az, ami külön említést érdemel. A film kerete gyönyörűen elkülönül a kibontakozástól. A prológust és az epilógust nézve perceken keresztül egészen szépséges fekete-fehér, lassított képeket láthatunk. A tartalomtól eltekintve, maga a megoldás zseniális. A keret kapcsán, a látvány mellett érdemes figyelmet fordítani a zenei aláfestésre is, ami csak erősít a nyomasztó hangulaton. Annak ellenére, hogy a Dogma csoport által kidolgozott szabályrendszerből nem túl sok érvényesül a filmben, talán a kézikamera alkalmazása ez egyetlen szembetűnő stílusjegy, bár mára ez sem annyira meghatározó, hisz az utóbbi években az hollywoodi szuperprodukciók is egyre gyakrabban használják a kézikamerát vagy a steadycam-et.
Trier, a már megszokott módon fejezetekre tagolja filmjét, az Antikrisztus esetében négyre, ezek: a Gyász, a Fájdalom, a Kétségbeesés és A három koldus. A film során szimbólumok, metaforák tömkelegével találkozunk, amiket ha nem megfelelően (vagy egyáltalán nem) értelmezünk, könnyen elveszhetünk a durvaságok és az orgiák láttán. A róka, az őz, a varjú, a ház és a csillagok szimbolikájának megértése elengedhetetlen a film befogadásához. Ezeken túl, a film tele van bibliai utalásokkal, a fő kérdés magával, a Sátán figurájával kapcsolatos.
A film hangulata nem véletlenül sikerült ilyen melankolikusra. Trier az utóbbi években alkotói válságban szenved, ami igencsak rányomta a bélyegét az alkotásra. Több vélemény szerint, talán el sem kellett volna készítenie ezt a filmet, az azonban kétségtelen, hogy az ilyen filmek mindig színesítik a hollywoodi cukormázas moziktól ragadó filmes palettát.
A filmet nem akárhol mutatták be, az Antikrisztus premierje ugyanis a Cannes-i Filmfesztiválon volt. Triert Arany Pálma-díjra jelölték, amit ugyan nem kapott meg, de Charlotte Gainsbourg a legjobb színésznőnek járó díjat hazavihette. Trier következő filmje a beszédes Melankólia címet kapta, ami előrevetíti, hogy ez a film sem lesz egy tündérmese, viszont annyit biztosan lehet róla tudni, hogy a történet tudományos fantasztikus elemekre épül.
Összegezve, mielőtt az ember hullámvasútra ül, nem tanácsos enni, mert könnyen rossz vége lehet, ezt a megállapítást át lehet ültetni Trier filmjére is, az Antikrisztushoz tényleg gyomor kell.
