Steve McQueen legújabb filmje felé nagy elvárásaim voltak. Egyrészt a téma izgalmas (a szexfüggőségből menekülni akaró férfi vezeklése), másrészt a főszereplőkké emelt Michael Fassbender és Carrie Mulligan jó ígéretek voltak egy ütős mozihoz, olyannyira, hogy látatlanban fölháborodtam, amikor kimaradt az Oscar-jelölések listájából a film, aminek magyar címe méltatlanul A szégyentelen, ami ugye pont az ellentéte a Shame-nek, a szégyennek, mely érzés a film középpontjában lüktet, bármennyire is tagadnánk.

A címfordítás gesztusa némi ambivalenciát hordoz. Ha a főszereplőre mint szégyentelenre tekintünk, tettei és gondolatai más megvilágításba kerülnek, hiszen a jól kereső, mindig kifogástalan megjelenésű és kisportolt fiatalember alfája és omegája a szex, s emiatt a befogadó lenézi a címmel együtt igencsak pejoratív (elő)jellemzést kapó Brendont. Viszont a Szégyen mint olyan folyamatosan jelen van életében, tetteit lelki tusa kíséri minden alkalommal, legyen az egy a munkahelyi mosdóban gyorsan lezavart önkielégítés, vagy az otthoni szexchat és/ vagy a kurvázás.

A Kaukázus is megénekelte Brendon himnuszát, a szexuális életünk nem mellettünk van, hanem ellenünk. És igen. Ám a problémafelvetés nem elég egy jó filmhez, a magas labdák nagy része ugyanis nem lett lecsapva a 2011-es Shame-ben.

Kapunk helyette Fassbendertől jó sok full frontál premier plánt (hölgyrajongók előnyben), néhány ütemes szexjelenetet, valamint az ő problémás húgát alakító Carrie Mulligantől néhány súlytalan,ám komolynak gondolt megnyilvánulást az életről, a családról, az összetartásról, de leginkább ezek hiányáról.

Épp ezért volt nekem rendkívül felemás élmény a mozi, mert a Shame-ben ezek a hiányok dominálnak. Bret Easton Ellis világába csöppenünk, a külsőségek királyságába, ahol a felszínességet csak megkoronázzák a szép ruhák, a minimalista berendezések, a kütyük és laptopok, valamint a borzasztó üresség. Emiatt a fölvetett probléma is felszínessé vált: McQueen mintha elveszett volna a részletekben, s a valódi érzelmek megjelenítése helyett a szereplőket körülvevő miliő megjelenítésén fáradozott volna a kelleténél jóval többet.

Fassbendernek kevés olyan valódi jelenete volt, melyben függőségével való küzdelme kerül terítékre, helyette inkább azt láthattuk, hogy mit csinál ahelyett, hogy leszokna, mint ahogy azt egy a mocsokba belesüppedt függőtől elvárnánk. A férfi eljut addig a pontig, hogy szexfüggőségének köszönhetően nem tud teljesíteni egy olyan partnerrel, akit a szívével is megkívánt és nem csak egy estére.

Kiborulásának csúcspontja is klisékkel telített: kapunk egy olyan mindent-összpakolok-és-kidobok-a-kukába-amiről-AZ-jut-az-eszembe jelenetet, aminél már biztosan eldőlt bennem, hogy a Shame olyan mozi, mint ahogy azt sejteni lehetett (volna). Egy nagyvárosi jampec nyavalygásaira pedig senki nem kíváncsi, hiszen egyrészt nem testközeli, másrészt borzasztó hiteltelennek tűnik, pont a sok felesleges körítés miatt. 

A párbeszédek üresek, az azokat követő csend így értelmetlenné válik, s az egy-két jó jelenetet (az esti futás, és a film végi néma őrjöngés) is elcsapja a Shame egészéből áradó nihil.